Az 1969 augusztusában megtartott Woodstock fesztivál 25. évfordulóját Budapesten is megünneplik. Mi maradt meg a világ máig legnagyobb és legsikeresebb rockünnepéből? Ami az álmokat illeti, nem sok. Ami a zenét – valóban új világ született negyedszázaddal ezelőtt egy jelentéktelen amerikai kisváros határában. Woodstock jelkép. Az ott készült többórás film ma is lázba hozza nézőjét. Cikkünk szerzője, Horváth Attila a magyar rockzene egyik sikeres szövegírója, a hatvanas évek végén diák – beatzenész volt. Most újra elővette a filmet, leült a video elé, és az időutazás megkezdődött. 

A hatvanas évek vége, a CSN&Y – a David Crosby, Stephen Stills, Graham Nash és Neil Young alkotta szupergrup – színre lépésének ideje a mai viszonyokhoz képest romlatlan és ártatlanul tiszta korszak volt: a rock egyetemes, nemzetközi nyelvvé és a fiatal nemzedékek határokat semmibe vevő tömegkultúrájává érésének utolsó fázisa.
A Byrds, a Buffalo Springfields és az angliai Hollies alapító tagjai által létrehozott, négyszólamú elővezetésben megszólaltatott, fok-ihletésű „életérzés”-rockot játszó csapat több értelemben is jelképpé vált. Nevük a hippimozgalmak lecsengés előtti kiteljesedését, a fesztiválok, nagy örömzenélések korát, a rock felnőtté válását idézi ma is. Jelképe lett a társaság a határok nélküliségnek is azzal, hogy az egészen addig egymással nagyhatalmi harcot vívó angol és amerikai rock soraikban együtt próbált megbékülve újabb utakat keresni. Legfőképpen azonban azt mutatták fel: a közös zenélés öröm, kiváltképp, ha az abban résztvevő minden egyéniség megőrzi önmagát.
A CSN&Y woodstocki színpadra lépése akkora durranás volt, hogy egy csapásra a legrangosabb nemzetközi sztárok sorába emelkedtek, további pályafutásuk során lemezeikből több tízmillió példány talált lelkes vásárlókra, koncertjeiken rajongóik megszámlálhatatlan serege töltötte meg az Államok legismertebb játszóhelyeit. Magyarországon akkoriban Woodstockról még csak nem is hallottunk, jóval később jutottak el hozzánk különböző csatornákon a hírek a rock egyik (vagy „a”) legnagyobb, akkor korszaknyitónak hitt (visszanézve viszont már tudható, hogy korszakot záró) ünnepéről.
Nem tudtuk, hogy mi vagyunk Woodstock nemzedéke. Lehet, hogy a Balaton mellett csavarogtunk, lehet, hogy a kötelező nyári termelési gyakorlat pokolba kívánt hónapját gyűrtük, lehet, hogy a pótvizsgára (nem) tanultunk azokban a napokban, amikor a Föld másik felén  százezren háromnapos együttlétre készültek a zene, a „fű”, a make love not war (szeretkezz, ne háborúzz) jegyében.  

FÜSTÖS KLUBOK ÉS A VILÁGHIMNUSZ  

A rockmozgalom kis klubokból indult, de rohamtempóban ki is nőtt belőlük. Az eleinte csak néhány ember előtt játszó bandák együtt és külön-külön olyan kultúrát közvetítettek, amelyet már a kezdet kezdetén sem lehetett kizárólag zenei jelenségként értékelni. Jelképekkel, rítusokkal, saját és sajátos nyelvezettel a zenekarok pillanatok alatt közösséget kovácsoltak a heterogén összetételű közönségből. Egyszerre táplálták az összetartozás és a – más kultúrájú közegekkel szembeni – különállás érzését.
Alapvetően persze nemzedéki ügyről volt szó. Más szórakozási formákat, másfajta életmódot kerestünk eszmélésünk idején, mint amilyen mintákat szüleink, illetve az előttünk járó generációk közvetítettek számunkra. Ez pedig közös volt mindannyiunkban, függetlenül attól, melyik zenekar rajongói voltunk, melyik klub közösségéhez tartoztunk. A nyelvi gátak ellenére is hamarabb szót értettünk mondjuk egy korunkbeli hollanddal, mint egy másfajta életfelfogással, életkorral megáldott emberrel, akivel történetesen ugyanabban az országban születtünk.
Petőfi és József Attila a miénk, s miénk maradna akkor is, ha megoszthatnánk akár a zulukafferekkel. Büszke vagyok rá, hogy létezésük formált engem, ugyanúgy, ahogy Jimi Hendrix életműve is.
Amikor zűrzavaros utakon hozzájutottam Mr. Hendrix lemezeihez, esküszöm, nem a tiltott gyümölcs élvezetének gyönyörűsége okozta, hogy évekre, talán örökre a hatása alá kerültem.  

FESZTIVÁLOK KORA  

A közösségélményt egyre többen akarták megosztani egymással, egyre többen voltak kíváncsiak a legnépszerűbb zenekarok produkciójára. A rock meghódította a kis klubok után a nagyobb koncerttermeket, később a csarnokokat, majd a stadionokat. A lemezeladások grafikonja is meredeken ívelt felfelé, az élmény szűkebb társaságban vagy egyedül, otthon a szobában is felidézhető, újra átélhető volt. A konzervált zenének még előnyei is voltak, az ember jobban oda tudott figyelni a finomabb megfogalmazásokra, zenei megoldásokra de az igazi mindig a koncert maradt. Természetes tehát, hogy a rock kivonult a sík mezőkön ácsolt alkalmi színpadokra, és ha már így történt, természetes volt az is, hogy az együttlétet nem zárta szűk időhatárok közé a nyitvatartási rend és hasonlók. Minden nemzedéki megnyilvánulás egy adott, fennálló értékrend tagadása is valamilyen formában. A rock és a hippikultúra – mivel világszerte hatalmas tömegekre hatott, és hátországát ezek a tömegek jelentették – elég erős volt ahhoz, hogy alternatívákat is kínáljon. Nemcsak a tagadásig jutott el, hanem az adott társadalomból való teljes kivonulást, önkéntesen szerveződő, önfenntartó, saját törvények szerint működő laza csoportosulások (kommunák) megteremtését, az egyén szabadságának lehető legszélesebb kiteljesítését hirdette.
Anarchisztikus volt abban az értelemben, hogy nem ismerte el semmilyen földi, mesterségesen létrejött hatalom létjogosultságát emberek és közösségek fölött. Eszmerendszerét azonban különböző filozófiai irányzatok (a zen buddhizmustól a marxizmusig) egybemosásával, tételeinek szabad, gyakran csak ösztönös felhasználásával alakította ki. A kommunák és az egyre nagyobb szabadtéri koncertek – ezt a kivonulást valósították meg a szó szoros értelmében is.
A koncerteken több zenekar és előadó váltja egymást a színpadon, a különböző helyekről érkezett, némileg talán eltérő ízlésű, de az alapértékekben egyetértő egyének és csoportok, a fellépő sztárok és kevésbé ismert pályatársaik rajongói sokszínű, szabad közösséget alkotnak. A rock életforma. Szóljon a zene állandóan. Reggeltől estig, estétől reggelig.
Ez a fesztiválok kora.  

YASGUR FARMJA  

A Mountain nótájának címét veszem kölcsön – a CSN&Y többször említett társulatán kívül ők voltak azok, akik dalukban maradandó emléket állítottak a rock mindezidáig legnagyobb szabású
ünnepének. Ezzel egyben segítettek beírni egy nevet a rock történelemkönyvébe, az aranylapokra: Max Yasgur nevét.
Az illető úr évtizedeken keresztül éldegélt nyilván nem csóró földbirtokosként, és ez így is maradt volna, ha történetesen nem az ő földjén rendezik meg a világtörténet leghíresebb rockfesztiválját. Vajon milyen meggondolásból adta bérbe földjét egy rockmegmozdulás szervezőinek? Pénzért.
Így a Woodstock nevű nem túl jelentős helység közelében lévő mezőn 1969. augusztus vége felé összejött pár százezer ember.
A szervezők csupán ötven-hatvanezer emberre számítottak, ami meghatározta az élelmezési, egészségügyi, stb. körülményeket. Ennyien azonban már napokkal a fesztivál előtt felvonultak és belakták a mezőt. A zene még csak a lelkekben szólt, de már elindultak az első hosszú „tripre”, megtörténtek az első coitusok, folyt az élet a maga természetes medrében.
Hosszú órákkal, napokkal előbb elindult csoportok érkeztek folyamatosan, pszichedelikus, látomásos színekre mázolt rozoga buszokon, ütött-kopott, vagy éppen vadonatúj autókon, a Szelíd motorosokat idéző járgányokon, vagy éppen stoppal, gyalog.
Folyt az egymásra találás, az éneklés, a tánc a réten, az alkalmi sátrak között, miközben a rendezők csapata és segítőik javában ácsolták a gigantikus méretű színpadot. Akkor már ország-szerte a sajtó figyelmének középpontjában állt Woodstock.
Egy álom kilenc hónapos előkészítés, szervezés, politikai huzavonák, irdatlan pénzügyi befektetések után lassan valósággá vált. Az eredmény: félmillió hálózsák – ennyivel valószínűleg körbe lehetne aludni a földet.
A rendőrség, a Nemzeti Gárda ugrásra kész volt, de nem kellett ugraniuk. Miért is kellett volna? Az eseményen pár százezer ember volt jelen, nem pedig egy félmilliós, minden tekintetben kiszámíthatatlan massza.
Láttuk a filmen, mert megszereztük kazettán – mi szerencsésebbek – valami agyonmásolt kópia formájában a nyolcvanas évek elején-közepén.  

HÁROM NAP ZENE, HÁROM NAP BÉKE  

A Kicsoda – (Who) – elnevezésű nemzedéki bálványzenekar volt Woodstock egyik sztárja, és talán az egyetlen ottani erőszakos cselekmény elkövetője, de ennek külön története van.
Amit persze – merthogy nem lehettem szemtanú – csak onnan tudok, hogy Ungvári Tamás öt évvel később megírta A rock mesterei című könyvében.
Történt, hogy az MC5 elnevezésű, kőkemény banda radikálisan politizáló vezetőjét az akkori NSZK-ban kilencévi börtönbüntetésre ítélték – írd és mondd – kettő darab marijuanás cigaretta továbbadásáért. A Who koncertje alatt a színpadra feljutó Abbie Hoffman diákvezér azt kiáltotta a mikrofonba, hogy a zene mindaddig értelmetlen, amíg John Sinclair börtönben van. Abbie Hoffmant a zenekar a szó szoros értelmében leverte a színpadról, ezzel az akcióval fejezve ki véleményét, miszerint a zene fontosabb a politikánál.
E felfogás ellenpontja, a politizáló rock történetének egyik legmegrázóbb pillanata volt Joan Baez woodstocki fellépése. A kristálynál tisztább hangú, törékeny csillag férje azokban a napokban kezdte meg társaival együtt éhségsztrájkját az egyik szövetségi börtönben, ahová azért került, mert a vietnami háború elleni tiltakozásul nyilvánosan elégette a katonai behívóját. Az énekesnő egy szál gitár kíséretében énekelte Joe Hill balladáját, majd gitárját is letéve, gyönyörű, a mező fölött nyugtalanítóan áradó hangjával – egy fájdalmas néger spirituáléval – kápráztatta el félmillió, néma csendben figyelő hallgatóját.
Country Joe pedig cinikus hangvételű, tiltakozó dalával megénekeltette a tömeget. „Jó amerikai anyák, ne sirassátok, apák, ne tartsátok vissza fiaitokat, a haza szólítja őket, háborúba kell menniük egy távoli, veszedelmes, gonosz, vörös kis országba! Egy-kettő-három: miért harcolunk? Siessünk, ne késlekedjünk, hogy még idejében meghalhassunk. „
Az egyre hangosabb, több százezres kórus egyértelműen adja a világ tudtára a dallal: elég volt!
Woodstock jelszava: három nap zene, három nap béke.  

WOODSTOCK GYERMEKEI  

Nézem a videót, az erősítőn faldöngető hangerő, Richie Havens és a Motherless Child.
Kavargó, színes tömeg, szinte beláthatatlan sokaság, a közelképeken tiszták az arcok, a mosolyok.
Joan Baez gyermeke Woodstock után pár hónappal született, de van valaki, akinek sikerült pontosan egyidősnek lennie. Helikoptereken negyven-ötven orvos érkezett a helyszínre, a hadsereg önzetlen segítségével. Volt bőven dolguk. De a legszebb feladat annak az orvosnak jutott, aki az örömzenét árasztó színpad mögött egy viszonylag nyugodtabb, csendesebb helyen világra segítette Woodstock igazi gyermekét. Az egyik szervező hangosbeszélőn tudatta a hírt:
– C. D. MacGee jöjjön a színpad mögé, megszült a felesége!
John Sebastian az apának, az anyának dedikálta szelíd dalát: „Klassz gyerekeitek lesznek” – mondta.  

JOE ÉS AZ ESŐ  

Joe Cocker sheffieldi kétkezi munkásból mára a rock egyik nagy öregje lett; barátságos, fényes állócsillag. Sokszor becsapott, sokszor kifosztott bálvány, egyszerre minimum nyolc hangon elfúló sikolyai, valamilyen ismeretlen, belső koordináció irányította, néha szánalmas, néha komikus mozgása ellenére is maga a végtelen szelídség, annyi szeretetteljes jelző talán nincs is, amennyit róla már leírtak.
Woodstockban még csak huszonöt éves volt és lenyűgöző.
Woodstockba ő hozta az esőt is: „Még az egek is megnyíltak a hangjától…”
A félmillió ember még ennek is önfeledten örült, pedig a viharos szél, a percek alatt feketére váltó ég, a hirtelen jött felhőszakadás, úgy tűnt, elmossa a bulit. De mindenki tudta, hogy ez az ünnep nem érhet így véget. Csak együtt és nagyon kell akarni, és előbb-utóbb eltakarodnak a felhők.
„No rain! No rain!” – énekelte az ázott kórus, a ritmushoz felhasználva minden elérhető, kézbeakadó tárgyat, botokat, konzervdobozokat, ki tudja, honnan előkerült afrikai dobokat, üvegeket, kanalakat. A zene a letakart, áramtalanított színpadról leköltözött a mezőre, pillanatok alatt létrehozva a világtörténet legnagyobb létszámú esőűző zenekarát.
Fiúk, lányok, felnőttek, gyerekek meztelenül táncoltak együtt az esőben. Ez csak egy ráadás, mondták, jó, mert megtisztít. Csak ez a hülye sár ne volna!
Másokat az sem zavart. Táncoltak, ugráltak, csúszkáltak benne, míg újra ki nem sütött a nap. Akkor pedig egyetlen hatalmas nudista stranddá változott a környék.  

JÓSLATOK ÉS VIRÁGOK  

A fesztivál menet közben változott szabad koncertté. A szervezők pénzén és azokén, akik kezdetben mégis megvásárolták az eredetileg sem drágán árusított jegyeket.
A rendezők (maguk is fiatalok) a látvány, a hangulat hatása alatt mosolyogva legyintettek elúszni látszó millióikra, egyiküket sem érdekelte a ráfizetés: nem baj, az a fontos, hogy megrendezzük. Ez a buli megéri. Ilyen még nem volt.
Valaki így foglalta össze: „Most válik el az új kultúra a régitől. Mi itt jól megvagyunk rendőrök, fegyverek, ruhák és gond nélkül. Nem számít, a városokban mi lesz. Ez van, és ez bármikor újra megtörténhet. Ez a lényege az egésznek.”
Meg az, hogy „ha félünk kimenni az utcára, vagy rámosolyogni valakire, akkor az egész életnek nincs semmi értelme”.
Á környékbeli farmerek, üzlettulajdonosok sem számokban gondolkodtak. Azonnal és önzetlenül siettek segíteni, amikor látták, hogy szükség van rá. Ha ezek a gyerekek éhesek, enni kell adni nekik – mondták és ingyenkonyhákat állítottak fel a szomszédos farmokon. Távolabbról helikopterek szállították a helyszínre a gyógyszereket, konzerveket, a hatalmas felhőszakadás után pedig száraz ruhákat dobáltak a magasból a bőrig ázott kölykök közé.
Egy társaság konténer-WC-ket szállított a mezőre, egyik üzemeltetőjük, miközben tisztította, fertőtlenítette, papírral és szagtalanítóval töltötte fel a fülkéket, belemosolygott az őt éppen filmező kamerába. Két felnőtt fia volt, egyikük valahol ott tolongott a mámoros sokadalomban, míg a másik talán éppen akkor indult helikopterpilótaként újabb bevetésre Vietnamban.
Majdnem elfelejtettem: a helikopterek nemcsak élelmet, gyógyszereket, ruhákat szórtak a tömeg közé, hanem virágokat is…  

„NEKEM ELÉG, HOGY ITT ÜLHETEK”  

A film nagyon közel tudja hozni az arcokat.
Egy stoppal érkező pár beszél a kamerák előtt. A lány kommunában él már két éve, a szülei lassan kezdenek belenyugodni, bár az anyja meg van győződve róla, hogy gyermeke a pokolra fog jutni. A lány mosolyogva mondja: – Én ebben nem nagyon hiszek.
A fiú – akivel szeretik egymást, jókat hancúroznak, kapcsolatuk szabad és kötetlen – bevándorlók gyermeke. Apja eleinte azt hitte, a kommuna, amelyben fia él, nem más, mint egy komcsi kiképzőtábor.
„Mostanra mesterkélt lett minden drog, forradalom . . . Nem akarok gyökeres változást. Én én akarok lenni, és kell egy hely, ahová elvonulhatok meditálni az élet dolgairól… A politikusok pszichiátriai esetek. Nem kell a hatalmuk. Nekem elég, hogy itt ülhetek. Odafönt ülni semmivel sem értelmesebb, mint itt… Sokan nem tudják, mihez kezdjenek az életükkel, azt hiszik, itt majd választ kapnak . . . Ezért jönnek ide… A zene nem olyan fontos…
A többiek talán másként gondolják, a zene pedig szünet nélkül szól. A Ten Years After és felejthetetlen nótája, az I’m Goin’ Home, Alvin Lee tízperces jutalomjátéka, maga a tombolás.
A színpadon világsztár bandák váltják egymást, hosszú a névsor. Ma már besétálhat az ember bármelyik lemezboltba, és megvásárolhatja Woodstockot is.
Együtt jöttünk, mert egy az úticélunk, mondja a kamaszpár, de nem biztos, hogy végig együtt maradunk. De azért szeretjük egymást.
Két zenekar között, az átszerelési szünetben a hangszórók üzeneteket harsognak. Ki hol veheti át a szükséges gyógyszert, hol lehet kajához jutni, ilyeneket.
És köztük – ugyanolyan szűkszavúan – ezt:
„Marilyn Cohen! Rick vár az információnál, mert feleségül akar venni.”  

EGY KORSZAK VÉGE  

A harmadik nap hajnalán Jimi Hendrix búcsúztatja az ünnepet. A tömeg lassan szétoszlik. A hátramaradók és a helybéliek megpróbálják eltakarítani a környéket ellepő szemetet. Néhányan guberálnak, találnak ezt-azt, ami valamire még jó lehet. Valaki egy pár szakadt lábbelinek örül, az övé még szakadtabb.
Sokáig tart, amíg kiürül a tér. Sokan nem is nagyon akarnak elindulni, még nem hiszik el, hogy vége van. Várják, hátha jön még egy zenekar, az nem lehet, hogy ilyen visszavonhatatlan, végleges csend legyen.
Ha a valóságban nem is, belül még kavarognak a dallamok.
De hétfő van. Amerika nekilódul, termelés van, biznisz, háború, egyszóval: hétköznap. Ettől kezdve azonban egy generáció hisz abban, hogy megmutatta a világnak, lehet másképp is, a dolgok megváltoztathatók, ezzel a három nappal új korszak kezdődött. „Három nap zene, három nap béke.”
Nem kellett hozzá sok idő, hogy súlyosan csalódjanak. Egy másik helyen, egy másik fesztiválon az értelmetlen erőszak kioltotta egy fekete diák, bizonyos Meredith Hunter életét, és valami mást is . . .
Egy korszak úgy ért véget, hogy valójában el sem kezdődött.  

(Megjelent: Interpress Magazin, 1994.)