Kopott házak hercegei a nagyvárosi éjszakákban, és dalok a szeptemberi hídon. Ha megérkezik az első gyorsvonat Amszterdam felől, talán soha többé nem hallgatok bluest. A hosszútávfutón az időgép sem segített, így a dal sem mindenkié.

Lobogtak a gyertyák a téren, és Fecóval is hittel, reményekkel, lendülettel kezdtük újra, de hamar rájöttünk, hogy ez a tolvajok bálja, és a cirkusz megy tovább. Volt egy távolba szaladt szerelmem, nem felhőtlen örömmel írtam neki – jó, hogy messze vagy innen. És nem mehetek utánad, mert egyre inkább itt van dolgom.

Szelíden várom a napot, hogy ne a pénz döntse el, mennyit érünk egy fagyott világban.

Végre könnyű szívvel vártuk, akármi lesz, és táncoltunk felszabadultan, de kiderült, hogy az is csak egy brutális tangó.

Nem tudtuk, hogy nem elég egyszer legyőzni, mert a gonosz hétszer él.

És a jóság nem véd.

Harminc évvel ezelőtti dalok, abban a reményben, hogy valaki majd harminc év múlva már nem ilyeneket kell írjon.