Nos, hát mégis nélküled
múlik el az életem,
pedig a fontos dolgokat
még nem mondhattam el.  

Szavaim – fáradt nyilak –
földre hulltak az útjukon,
s amit még nem mondhattam el,
már többé nem tudom.  

Igen, fájt minden szavam,
tudom, én rontottam el,
de csak egy dolog igaz,
amit nem mondtam sosem,  

és most vad tüzekkel ég
a hallgatáson túl,
és örökre megmarad
kimondhatatlanul.  

Nézd, a föld forog tovább,
és már nem bánt semmi sem,
csak egy szó, amit neked
soha nem mondhattam el.
Soha nem mondhattam el.

A Tudás Fáját elhagyod,
s bár titok még a holnapod,
már nincsen, nincsen többé visszaút.
Előtted a végtelen,
a hátad mögött semmi sem.
Most tudnod kell, hogy tovább mint legyen.  

Bűnöd volt egy mozdulat.
Most folytathatod egymagad.
A semmiből kell alkotnod hazát.
Írd meg jól a könyvedet.
A jót, a rosszat ismered.
A sorsod az, hogy mindig lépj tovább.    

Nézz körül. Kicsit homályos még a kép,
 de tiszta lesz, ha akaratod lesz elég.
 Az életed így mindig szabadon élheted.
 Neveld majd ugyanígy a gyermeked.  

A Tudás Fáját elhagyod,
s bár titok még a holnapod,
már nincsen, nincsen többé visszaút.
Előtted a végtelen,
a hátad mögött semmi sem.
Most tudnod kell, hogy tovább mint legyen.

Legszebb éveimben, míg gyermek voltam még,
és azt hittem, hogy mindig kék az ég,
anyám minden éjjel megfogta kezem,
és az életről mesélt.  

Lassanként felnőttem és más ember lettem.
Eltévedt az égen a csillagom.
Elzárták a napot súlyos ködök mögé.
Fáj és bánt minden, nagyon.  

Befalazott engem a sűrű, sűrű csönd.
Könnyek között rejtem arcomat.
Anyám lenn a földben földdé változott.
Így talán boldogabb.  

Elzárták a napot súlyos ködök mögé.
Eltévedt az égen a csillagom.
Eltemetve élek, és félek mindenkitől.
Fáj és bánt minden, nagyon.  

Anyám, anyám ébredj, és vigasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben.
Anyám, anyám ébredj, és vigyél magaddal.
Kérlek, vigyél magaddal!
Anyám, anyám ébredj, és vigasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben.
Anyám, anyám ébredj, és vigyél magaddal.
Kérlek, vigyél magaddal!

Lehet, hogy rossz csillag alatt születtem,                  
és nem volt soha szerencsém.
Szégyenkezve emlegették a nevem a családban.
Fekete bárány voltam én. 

Példaképként mutogatták
jólfésült és jólnevelt öcsém.
Akármit mondtam, hittem, gondoltam vagy tettem,
fekete bárány voltam én.  

Tízévesen az első cigim elszívtam.
Mire tizennégy lettem, már nem voltam gyerek.
A koncerteken minden este az első sorban álltam,
és üvöltöttem, ha szólt az én zeném.     

 Köszönöm azt,
 hogy itt vagy és azt mondod, jó vagyok,
 hiszel nekem,
 és melletted sohasem érzem,
 hogy fekete bárány vagyok.  

Talán rossz csillag alatt születtem,
és nem volt soha szerencsém.
Maradj itt mellettem és segíts, hogy elfelejtsem,
fekete bárány voltam én.

Egyik lábam a lépcsőn,
a másik még lenn a földön.
A vonat indul, és robog velem messze tőled.
Hosszú levelet írtam.
Lehet, hogy már éppen olvasod.
Talán sírsz most, és nem hiszed el, hogy visszatérek.  

Tudod, már napok óta
ver a szívem ily nyugtalanul.
Hazudnék, hogyha azt mondanám,
így akartam.
És tudom, még sokszor megzavar,
hogy arcod látom egy arc helyén.
És még sokáig hangoddal ébreszt a szél.

Amikor vége az utolsó dalnak is,
az utolsó hang is szétfoszlott már,
magányos tárgyak az elhagyott színpadon,
felborult székek és konok homály.
Papírlapok. Egy tépett plakát
a lábunk alatt.
Ki mondja meg, hogy dalainkból
mennyi maradt?    

 Maradj velem.
 Segíts nekem.
 Vigyél haza,
 fogd a kezem.
 Szeress nagyon.
 Fáradt vagyok,
 és nehéz a szívem.
 Vigasztalj meg,
 s ha nem is hiszed,
 hogy szebb lesz a holnap,
 mondd, hogy lehet.
 Mondd, hogy lehet,
 ha nem is tudod,
 hogy hiszek neked.  

Amikor vége az utolsó dalnak is,
és a varázslat szétfoszlott már,
mi lesz veled?
Egyedül hagy a zajos tömeg.
Sebzett vagy, és te sem tudod,
hol a helyed.    

 Maradj velem.
 Segíts nekem.
 Vigyél haza,
 fogd a kezem.
 Szeress nagyon.
 Fáradt vagyok,
 és nehéz a szívem.
 Vigasztalj meg,
 s ha nem is hiszed,
 hogy szebb lesz a holnap,
 mondd, hogy lehet.
 Mindig lehet.
 Ha nem is tudod.
 Ha nem is hiszed.    

Mint akit felkapott egy hullám,
sodródom, s nincs sehol otthonom.
Valaki eljön, valaki elhagy.
Sehová sem tartozom.  

Idegen arcok tengerében
úgy kelek útra minden hajnalon,
hogy mire vége ennek a napnak,
megtalálom otthonom.    

Hidd el, én is megnyugodnék,
 ha valahová tartoznék.
 Tudom, én is megnyugodnék,
 ha valakihez tartoznék.  

Ereimben a város lüktetése.
Vágtató kaland minden pillanat.
Valakit végre szeretni kéne,
mire véget ér a nap.    

Tudom, én is megnyugodnék,
 ha valahová tartoznék.
 Hidd el, én is megnyugodnék,
 ha valakihez tartoznék.

Könnyű volt neked.
Te rendes családban születtél.
Élted az életed,
és érte semmit nem tettél.
Jártad az iskolát,
tanultál, hogyha kedved volt.
De hogyha nem volt kedved,
dühösen rád senki sem szólt.
Könnyű volt neked.
Boldog családban születtél,
 
 de én a másik oldalon, a vadabb oldalon
 láttam meg a napot. Nem is kell mondanom,
 hiszen csak egyszer néztél rám, és rögtön láttad már,
 hogy nem bölcsőben aludtam, és nem volt gyerekszobám.
 Keményen dolgozom
 a következő ételért,
 a holnapért, és mindenért.  

Csak két ruhám volt, egy szakadt és egy ünneplő.
Nyáron a talpamon éreztem, hogy éget a kő.
Az első szerelmem mindenre megtanított már,
amit te csak könyvekből tudhattál.
 
 Mert én a másik oldalon, a vadabb oldalon
 láttam meg a napot. Nem is kell mondanom,
 hiszen csak egyszer néztél rám, és rögtön láttad már,
 hogy nem bölcsőben aludtam, és nem volt gyerekszobám.
 Keményen dolgozom
 a következő ételért,
 a holnapért, és mindenért.