Rossz érzéseim mind elhagytak már.
A játékot máshogy játszom én,
és sokszor talán nehéznek hiszem,
azért mindig van egy remény.  

Erős hittel éltem, és vártam a jót
a hallgatás éveiben.
A történetem nem látványos, tudom,
de jó, hogy így megtörtént velem.  

Kaland és harc az egész utam,
a szerencsét űzöm, mint nagyon sokan.
Kaland és harc az egész utam,
a szerencsét űzöm, mint nagyon sokan.  

A múlt roncsait nem őrzőm tovább.
A rosszra nem emlékezem.
A történetem nem látványos, tudom,
de jó, hogy így megtörtént velem.  

Kaland és harc az egész utam,
a szerencsét űzöm, mint nagyon sokan.
Kaland és harc az egész utam,
a szerencsét űzöm, mint nagyon sokan.

Nézd a szeretet koldusait,
ahogy állnak az út mentén.
A gazdagságuk a türelem.
Vess egy pillantást feléjük.
Ők se mások, mint te meg én.
Amit keresnek, az a szerelem,
de megtalálniuk nincs túl sok remény.  

Talán ártatlanok mind, talán bűnt követtek el.
De azt mondd meg, hogy ki ítél.
Talán mindent odaadtak már, talán semmit sem kaptak még,
és monoton csöndben szalad el
a napra nap, aztán az évre az év.    

Hova futsz? Állj meg és nézd a szeretet koldusait.
 Egyetlen percre nézz körül.
 Ne szaladj. Állj meg és nézd a szeretet koldusait.
 Ne sírj, hogy itt állsz egyedül.  

Te is elmégy mellettem, én is elmegyek melletted,
és visszafordulni nincs idő.
Ki ne mondd, hogy szerettél. Én is úgy hallgatom el,
mintha szégyen volna, hogy valahol,
valamikor valakit szerettem.    

Hova futsz? Állj meg és nézd a szeretet koldusait.
 Egyetlen percre nézz körül.
 Ne rohanj. Állj meg és nézd a szeretet koldusait.
 Ne sírj, hogy itt állsz egyedül.  

Talán van még egy lehetőség.
Talán van még egy esély,
hogy egy kicsivel jobban figyelj rám,
és én egy kicsit jobban figyeljek rád.

Mégsem maradtál velem.
Nem tudom, most hogy legyen.
Én még mindig őrzöm a dalt,
de te már nem emlékezel,
és többé nem fogod a kezem,
amikor elfog a félelem,
hogy sok harcban kevés az értelem,
s az erőnk túl gyorsan fogy el.   

 Pedig én úgy szerettelek,
 hogy szebben nem lehet,
 s ha nem is voltam mindig veled,
 sose voltam ellened.
 És mindent megtettem.
 Most csak azt szégyellem,
 hogy így is kevés voltam neked.  

Két év volt, és úgy ment el,
hogy szinte észre sem vettem.
Veled osztottam meg mindenem,
s te hagytad elveszítenem.   

 Pedig én úgy szerettelek,
 hogy jobban nem lehet,
 s ha nem is voltam mindig veled,
 sose voltam ellened.
 És csak benned hittem.
 Most csak azt szégyellem,
 hogy így is kevés voltam neked.

Már éltem eleget ahhoz, hogy erős legyek,
és tisztán, szelíden, szépen szeresselek.
Érezzem és értsem a gondolatod.
Ha kell, folytatni tudjam a mozdulatod.
És tudom én, ha engem valami bánt is,
ezután már vigyáznom kell rád is.  

Tudom, hogy érzékeny vagy, ha rossz a napod.
Elrejtőzöl inkább, de nem mutatod.
Vagy mosolyogni próbálsz, de ügyetlenül,
és mindent eltitkolnál, de nem sikerül.
És bármit is kérdezek, nem szólsz,
egy keserű dallamot dúdolsz.
Nem tudom, mit kéne tennem.
Egy perc alatt elkomorul minden.  

Mire jó, mire jó ez a bánatos dal?
Gyere, bújj hozzám.
Mire jó, mire jó ez a bánatos dal?
Többet gondolj rám.
Igazán mire jó, mire jó ez a bánatos dal?
Gyere, bújj hozzám.
Mire jó, mire jó ez a bánatos dal?
Többet gondolj rám.  

Nem bántasz, ha néha én tévedek,
épp csak szavak nélkül érezteted.
És gyakran nem veszem észre, mert bolond vagyok,
hogy mitől változott meg a hangulatod.
De bármit is kérdezek, nem szólsz,
egy szomorú dallamot dúdolsz.
Nem tudom, mit kéne tennem.
Egy perc alatt összetört minden.  

Mire jó, mire jó ez a bánatos dal?
Gyere, bújj hozzám.
Mire jó, mire jó ez a bánatos dal?
Többet gondolj rám.
Igazán mire jó, mire jó ez a bánatos dal?
Gyere, bújj hozzám.
Mire jó, mire jó ez a bánatos dal?
Többet gondolj rám.    

Konok vágyakozás
hajt előre minden úton,
nyughatatlanul.
Csak az vonz, ami új.
Mind, amiért küzdeni kell
önerődön túl,
konokul, makacsul.  

Tékozló fiú vagy.
Őrült szívvel tékozlod el
minden szerelmed.
Hitedért, magadért,
szélbe szétszórt álmaidért
aki megbocsát,
szívedhez öleled.  

Ismerős az utad.
Egy nap semmi nem marad már,
amit adhatnál.
De neked volt igazad.
Bárhogy indulsz, bárhogyan élsz,
bárhová is érsz,
visszaút úgysincs már.

Robotok. Odakinn, odalenn, idefenn.
Robotok. Ezeregy ismerős idegen.
Megszabott utak, pályák és vonalak.
Gépies minden lépés és mozdulat.  

Robotok. Egyik sem tudja meg sohasem,
hogy az út körbe fut, csak azért végtelen.
Soha nincs semmi váratlan változás.
Soha nincs repülés, és nincs zuhanás.  

Szerelmek, búcsúzások, zajos idők –
karnevál kavarog a szemük előtt.
Az idő, mint a folyó, gördül tovább.
Százezer arcát tárja fel a világ.
De páncélt hordoznak a szívük körül.
Letépni róluk soha nem sikerül.
Üvölthetsz, szerethetsz, vagy mondhatsz egy dalt,
mást úgysem okozol, csak némi zavart.  

Robotok között éled minden időd.
Robotok között fogy el minden erőd.
Próbálod ezerfelé tépni magad,
csak hogy – mert másod úgysincs – önmagad add.
Szerettél, öleltél és simogattál,
ha másképp kéne élned, belehalnál.
Emberként próbálkozol, mégsem elég.
Robotok figyelik, hogy bírod-e még.