A sötétség megint
eltűntette mind:
legszebb színeink
a holdon túl elégnek.  

Vendég volt a nap.
Vissza kell, hogy add.
Úgy, mint önmagad.
A földnek majd, vagy az égnek.  

Én nem búcsúzom el.
Mindig itt leszel.
Sokat nem változunk.
Kicsit álmodunk csak másképpen
ébren.  

Soha nem veszíthetsz el.
Aludj jól. Ne félj.
Vagy elveszíteném
én is mind, amit érek.  

Összetartozunk.
Egymásból vagyunk.
Soha nem veszíthetsz el.
Álmodj csak. Én nézlek.
Pihenj.

Az ördög tegnap a városban járt.
Senki nem ismert volna rá,
de engem elvitt – gyere, menjünk valahová.  

Nyitott autó. Fekete szárny.
Repült velünk a hídon át.
Az ördög tegnap, mondom, a városban járt.    

Hosszú szőke haja volt – és mindenhogy szép.
 Azt mondta, mindenem a tiéd.     

A bankban a pénz, és a dombon a ház –
  megkaphatsz bármit, mondd, hogy mit kívánsz.
  – Vidd el a lelkem, adnod semmit se kell,
  csak még egy éjszakára maradj velem.  

Az ördög tegnap a városban járt.
Nem tudom, mikor ment tovább.
Itt a hajnal. Az ágyon egy szürke virág.  

Nem értek semmit, és semmi nincs jól.
Körben minden csupa por.
Leszek-e tisztább még egyszer, valamikor?    

Hosszú szőke haja volt – vagy nem tudom már.
 Az ördög mindent kitalál.     

A bankban a pénz, és a dombon a ház –
  megkaphatsz bármit, mondd, hogy mit kívánsz.
  – Vidd el a lelkem, adnod semmit se kell,
  csak még egy éjszakára maradj velem.

Hűvös szél a parton.
A fákon barna álarc.
Fogy az ég.
A délutáni csenden
Halvány távoli hangok
Törnek szét.    

 Ülök a föld közepén.
 Ahova kell, odafordul.
 Vigyázok, én se csináljak bajt.
 Nem baj, ha nincs hova mennem.
 Nem baj, ha semmi se mozdul.
 Ahova kell, odaérek majd.     

  Kék őszi kertben
  kerek, érthető a világ.
  Része vagyok minden nagy titoknak.
  Gondolok rád.
  Kék őszi kertben
  minden egyszerű, ami van.
  Elmegy, aki írta, el, aki mondja –
  marad a dal.  

Úton lenni – semmi.
Útnak kéne lenni
legalább.
A célt senki se tudja.
Majd egyszer megmutatja
önmagát.    

 Ülök a föld közepén.
 Ahova kell, odafordul.
 Vigyázok, én se csináljak bajt.
 Nem baj, ha nincs hova mennem.
 Nem baj, ha semmi se mozdul.
 Ahova kell, odaérek majd.     

  Kék őszi kertben
  kerek, érthető a világ.
  Része vagyok minden nagy titoknak.
  Gondolok rád.
  Kék őszi kertben
  minden egyszerű, ami van.
  Elmegy, aki írta, el, aki mondja –
  marad a dal.

Poros udvarok csillaga volt az a lány is.
Ahogy átnézett rajtunk, az annyira fájt.
Csak a képzelet mondta, hogy van mire várnunk,
mégis bámultuk este az ablakon át.
 Mindig gyerekek voltunk.
 Az is szép volt, ami nem a miénk.  

Néha játszottuk azt is, hogy színpadon állunk,
és a színpadon álltunk, mert játszani kell.
Csak a képzelet mondta, hogy van mire várnunk,
hogy a holnap az álmaink nem viszi el.
 Mindig gyerekek voltunk.
 Az is szép volt, ami nem a miénk.     

Szálltunk, egyre magasabban,
  az idő volt csak mozdulatlan.
  Vártunk, úgy is jó, ahogy van,
  csak repüljünk kicsit.
  Szálljunk egyre magasabban,
  nagyon mást soha nem akartam.
  Nem baj, ha minden változatlan,
  csak repüljünk kicsit,
  kicsit szabadabban.    

Mindig gyerekek voltunk.
 Az is szép volt, ami nem a miénk.
  Szálltunk, egyre magasabban,
  a világ volt csak változatlan.
  Vártunk, úgy is jó, ahogy van,
  csak repüljünk kicsit.
  Szálljunk egyre magasabban,
  nagyon mást soha nem akartam.
  Nem baj, ha minden mozdulatlan,
  csak repüljünk kicsit,
  kicsit szabadabban.

Semmi baj. Fáradt vagy.
Most jó lenne hazamenni.
Csak annyit mondj, hogy indulnál,
hogy nem tart már vissza semmi.
 Hívnék egy autót, ne a villamosra várj.
 ez a sáros út túl sötét.
 Néptelen környék. Ez egy külvárosi bár.
 Itt csak te voltál szép.     

  Itt november van mindig, és fázik a zongorám.
  Ugyanazt, mint máskor – mindig ugyanúgy szólnak rám.
  Ők reményt isznak – én a tegnapot játszom el -,
  hátha szebb lehet a holnap valamivel.  

Csak néha van úgy, mint most,
hogy jön valaki, aki mást hoz,
és változik az a környezet,
ami nem szokott soha máshoz.
 Még sosem láttam, tud-e másnak látszani
 ez a névtelen november bár.
 Még sosem mondták, néha jó lenne hallani
 egy másik dalt talán.     

  Itt november van mindig, és fázik a zongorám.
  Ugyanazt, mint máskor – mindig ugyanúgy szólnak rám.
  Ők reményt isznak – én a tegnapot játszom el -,
  hátha szebb lehet a holnap valamivel.