Nyár. Lassú délután.
Ismerős kisváros színpadán
a próba éppen véget ért.
Hirtelen megérintett egy kép.

Állt a színpad oldalán.
Nem volt, csak hétéves talán.
A hangok elbűvölték.
Ragyogott, mintha más bolygón lennénk.
Hívtam – volt még egy óránk -,
gyere, kisherceg, most a tiéd a zongorám.

Ahogy nézett, soha nem felejtem el.
Ahogy közel van, mégis távolról figyel.
Meg se szólalt, nem is érdekelt, miért.
Ahogy nézett, annyi mindent elmesélt.

Később szólt, hogy mennie kell.
Este majd a mamáját küldi el.
És láttam. Egy hátsó sorban ült.
Olyan szép volt, s olyan ismerősnek tűnt.

Ahogy nézett, soha nem felejtem el.
Ahogy távol van, mégis közelről figyel.
Meg se szólalt, nem is érdekelt, miért.
Ahogy nézett, annyi mindent elmesélt.