A zsúfolt kompokon, fenn északon,
a jeges partoknál,
mindig olcsó volt az alkohol.
Vették kartonszám.
Délutánra minden tengerész
nagy hős volt már és nagy utazó.
És csak úszott a berúgott
viking hajó.  

Aki élt még este, összegyűlt
lenn a színpadnál.
Együtt énekeltek, utas és matróz.
S a szigorú kapitány
pontban éjfélkor odajött,
most azt játszd el, hogy „No woman, no cry”.
Ha nincsen asszony, nincsen sírás.  

Messze és régen,
de még most is érzem,
volt valami forró
az izlandi szélben.
Messze és régen,
így volt vagy mégsem,
olyan mindegy, ha így volt jó.    

Matróznak lenni túl bonyolult,
 a szárazföldre vezet minden viziút,
 és ha kinn van a parton, nincs soha pardon,
 csoda az, ha megtakarít fél dollárt.
 Valahova vinni kell a menyasszonyát,
 meg a csizma, az ékszer, az új kabát.
 És ahány kikötő, ugyanannyi nő,
 pedig örök szabály:
 no woman, no cry.  

Messze és régen,
de még most is érzem,
volt valami forró
az izlandi szélben.
Messze és régen,
így volt vagy mégsem,
olyan mindegy, ha így volt jó.