Poros udvarok csillaga volt az a lány is.
Ahogy átnézett rajtunk, az annyira fájt.
Csak a képzelet mondta, hogy van mire várnunk,
mégis bámultuk este az ablakon át.
 Mindig gyerekek voltunk.
 Az is szép volt, ami nem a miénk.  

Néha játszottuk azt is, hogy színpadon állunk,
és a színpadon álltunk, mert játszani kell.
Csak a képzelet mondta, hogy van mire várnunk,
hogy a holnap az álmaink nem viszi el.
 Mindig gyerekek voltunk.
 Az is szép volt, ami nem a miénk.     

Szálltunk, egyre magasabban,
  az idő volt csak mozdulatlan.
  Vártunk, úgy is jó, ahogy van,
  csak repüljünk kicsit.
  Szálljunk egyre magasabban,
  nagyon mást soha nem akartam.
  Nem baj, ha minden változatlan,
  csak repüljünk kicsit,
  kicsit szabadabban.    

Mindig gyerekek voltunk.
 Az is szép volt, ami nem a miénk.
  Szálltunk, egyre magasabban,
  a világ volt csak változatlan.
  Vártunk, úgy is jó, ahogy van,
  csak repüljünk kicsit.
  Szálljunk egyre magasabban,
  nagyon mást soha nem akartam.
  Nem baj, ha minden mozdulatlan,
  csak repüljünk kicsit,
  kicsit szabadabban.