Kiskoromban, a szép napokban,
még állt az a szürke ház
az utca végén, egy régi kertben,
amit ma már nem találsz.
Mindennap arra jártunk iskola után,
és játszottunk és bolondoztunk szinte minden délután.  

Már nem emlékszem, melyik évben
új fiú jött közénk.
Idegen volt és kicsit félszeg,
aki sok mindent nem ért.
És nevettük és kigúnyoltuk szinte mindenért,
amit tett, vagy amit nem mert megtenni, mert úgy félt.
Aztán egy bolond napon,
mikor volt, nem is tudom,
mondta, hogy szeret engem.
Régen nem játszunk ma már,
mégis ez e legszebb nyár,
amit valaha éltem.  

Csak tizenöt nyár, csak tizenöt nyár,
csak ennyit éltünk még.
Csak tizenöt nyár, csak tizenöt nyár
tudom, sokkal több van még,
de mennyi élmény, mennyi álom és mennyi tévedés!
Tizenöt nyár – ki döntheti el, hogy sok ez vagy kevés.  

Éppen félúton vagyunk.
Mondd meg, hová tartozunk.
Mit is jelent hogy élünk?
Az ajtó félig nyitva már,
a másik félig zárva már.
Épp a küszöbház értünk.  

Csak tizenöt nyár, csak tizenöt nyár,
csak ennyit éltünk még.
Csak tizenöt nyár, csak tizenöt nyár
tudom, sokkal több van még,
de mennyi élmény, mennyi álom és mennyi tévedés!
Tizenöt nyár – ki döntheti el, hogy sok ez vagy kevés.

Kati és a Kerek Perec, 1978.