Abban az időben, amikor a P. Mobilban énekeltem, komoly riválisnak számítottak az olyan bandák, mint a Piramis, vagy a Korál. Bár én nem folytam bele azokba a vitákba, amelyek lépten-nyomon hasonlítgatták a csapatokat egymáshoz, mégis számtalanszor fültanúja voltam, hogy a Mobil háza táján – nem elsősorban a zenekar – becsmérelték a többi együttest. Nem csak a zenészeket – hogy ki mennyire tud gitározni, vagy nem -, illetve a dalokat, de a szövegeiket is. Gondolom, akkortájt hasonlókat mondhattak rólunk, Mobilosokról is a többiek rajongói.
Énekes lévén nem hogy elvették volna a kedvem attól, hogy foglalkozzam mások dalszövegeivel, de egyenesen felcsigázták a kíváncsiságomat. Ez váltotta ki belőlem, hogy elmenjek egy-két olyan zenekar koncertjére, ahol addig sohasem jártam. Be kell vallanom, hogy a Piramis és a Korál esetében nagyon kellemesen csalódtam. Ennek az egyik fő okát Horváth Attila dalszövegei jelentették.
Később aztán, személyesen is találkoztunk, sőt munka kapcsolatba és közeli barátságba is kerültünk egymással. Nagy öröm számomra, hogy a Tunyogi Band tavasszal megjelenő, bemutatkozó lemezére elvállalta, hogy dalszövegeket ír.
Sok közös élményünket elmesélhetném, de a legédesebb az egyik újságíró haverunkhoz és egy lányhoz fűz:
Pár éve történt, hogy egy sajtótájékoztatót követően Attilával és az újságíróval békésen iszogattunk hármasban.
– Gyertek fel hozzánk, bemutatlak benneteket egy gyönyörű lánynak – invitált a közös barátunk. Nem kellett kétszer mondani, máris taxiba vágtuk magunkat és kellő mennyiségű sör társaságában megérkeztünk a „randevúra”. Becsöngettünk, és az ajtót tényleg egy csinos lány nyitotta ki.
– Nem róla van szó – előzte meg a lelkesedésünket a házigazda -, ő a feleségem! – tette még hozzá, és eltűnt a lakás mélyén.
Pillanatokon belül egy csomaggal tért vissza.
– Ígéretemhez híven, bemutatom nektek ezt a gyönyörűséget, a kislányomat. Ő Horváth Attila, ő Tunyogi Péter, ő pedig, Kiss Boglárka. Most már ismeritek egymást, beszélgethettek.
Azzal a lendülettel a kezünkbe is adta a pár hónapos csöppséget. Ami ezután következett, az olyan volt, mint a Muppet Show. Attilával egymás karjaiból kapkodtuk ki a „csajt”, miközben a hódításnak is áldozva egy kicsit szidtuk egymást:
Hogy fogod, mindjárt elejted… Te beszélsz, évek óta nem voltak a gyerekeid a kezedben, akkora nagyok… Neked meg nincs is gyereked… Akkor is énrám mosolygott… Nem is igaz, csak kiröhögött….