Azt hiszem, egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben ismerik Attilát a szakmából, mert mi már a hatvanas évek végén együtt dolgoztunk. Az első mutatvány, amelyben közösen ügyködtünk, a Taurus együttes volt. Ezt megelőzően már vagy három éve tudtunk egymásról. Ha jól emlékszem, akkoriban basszusgitározott is. Hogy írt-e előzőleg szövegeket, azt nem tudom, de az biztos, hogy ez volt az első olyan csapat, ahol nagy nyilvánosságot kaptak a gondolatai. A Taurus-szal kapcsolatban nagyon sajnáltam, hogy engem onnan kiraktak, de ez volt az ára annak, hogy végre elfogadja a bandát az akkori kultúrpolitika. Sajnáltam, mert a készülő lemezünk lett volna az első heavy-rock album Magyarországon, amely egységes zenét, egységes ideológiát és egységes szövegrendszert mutatott volna fel. Mindezekhez nagyon sok köze volt Horváth Attilának, hiszen ő írta a szövegeinket.
– Anyám, vigasztalj engem, A kőfalak leomlanak, A lány, akire szerelemmel nézhetek – hogy csak néhány akkori szerzeményt említsek, amelyek máig a magyar rockirodalom gyöngyszemének számítanak. Épp ezért szoktam azt mondani, hogy Attila nem szövegíró, hanem  „rock költő”!
Rendelkezik azokkal az érzékekkel, amelyeket a hatvanas évek hippizmusa hordozott magában, amelyeket én is, és mindazon zenészek, akik velünk együtt kezdték a pályát, pontosan érzünk. Bár Attilával szintén egy korosztályba tartozik Bródy, vagy Dusán, mégis megkockáztatom, hogy jobb náluk, mert lényegesen lelkibb és érzelmesebb figura. Épp ez volt a titka a Taurusnak, majd később a Piramisnak és a Korálnak is – amelyeknek mind Attila írta a szövegeit -, hogy ahhoz a sarkított, kemény rockzenéhez oda volt téve az a nagyon nagy lélek, amit ő képviselt. Teszem hozzá, ugyanezt képviselték a zenészek is.
Ami még hatalmas erénye, hogy pillanatok alatt képes volt felvenni azt a fonalat, amelyet a muzsikus a zenéjével, vagy az ötleteivel letett elé. Vallom, hogy a szövegíró nem erőszakolhatja meg a zeneszerzőt, és ez fordítva is igaz! Attilával ilyen szempontból soha nem volt baj, sőt azóta sincs.
Mint társ, ugyanolyan értéket képviselt a szememben, mint bármelyik zenekari tag, csak neki nem  hangszer lógott a kezében, hanem toll. A szívére, a lelkére és az agyára ugyanúgy szükségünk volt. Talán csak annyiban különbözött tőlünk, akik a reflektor fényében álltunk, hogy soha nem volt akkora pofája. Amíg én például, lépten nyomon hangoztattam a véleményemet, ő addig sokkal megfontoltabb volt.
Az, hogy ránk, zenészekre sokkal több fény esett, mint a szövegíróra, a többi tollforgatónak is problémát okozhatott. Sajnos, az ő munkájuk olyan jellegű, hogy hiába követik el az íróasztal mögött a gyöngyszemeiket, ha nincs mellettük egy csapat, amelyik kiviszi a gondolataikat a négy falon kívülre, hiába zseniálisak, csupán a fióknak tudnak melózni. Az megint más kérdés, hogy mi maximálisan tisztában voltunk vele, hogy nélküle mi sem tartanánk ott, ahol tartunk.
A Taurust követően külföldön dolgoztam, és csak ‘75-ben hoztam össze a Piramist. Számomra nyilvánvaló volt, hogy oda is Attila írja a szövegek nagy részét. Néhány nóta erejéig S. Nagy István is besegített a sokéves tapasztalatával. Az ideológia folytatása, amit Radics Béla a Tűzkerékkel, majd később velünk, a Taurus-szal elkezdett, egyértelműen Attila feladata volt. Azzal, hogy ennek a két csapatnak a gyökerein felnőtt a Piramis és a Balázs Fecó vezette Korál, kijelenthetem, hogy Radics úgy halt meg, hogy maga után hagyott egy olyan örökséget, ami a mai napig meghatározza az egész műfajt. Ha valamelyik felhő széléről láblógatás közben lenéz, nyugodt lehet, mert volt értelme annak, amit alkotott.
Amikor meglódult a Piramis szekere, volt olyan év, hogy több száz bulit játszottunk. Attila ahová csak lehetett eljött velünk, amikor pedig nem, a turné szédelgéséből előkerülve megvoltak azok a helyek, ahol összefuthattunk egy kis dumálásra. Ez a szoros kapcsolat is hozzátett ahhoz, hogy a szövegei ténylegesen rólunk és a velünk kapcsolatos élményekről szóltak. Muszáj volt, hogy minden percben érezzük egymás közelségét, ízét és bűzét, ettől lehetett hiteles az egész történet.
Hihetetlenül együtt volt a csapat, amelyben mindenkinek megvolt a maga szerepe, amit csak ő tudott. Ettől voltunk egységesek. A legjobb példa arra, hogy ezt mennyire érezte Attila is, a Piramis Plusz című albumunk volt. Révész távozása azt váltotta ki belőle, hogy erre az albumra olyan sorokat írt, hogy első hallásra bárki azt mondhatta, nem ugyanaz az illető követte el a szövegeket, mint a korábbi Piramis-lemezeken. Pedig, azokat is ő írta.
Amikor vége lett a Piramisnak, következett az „arany-botrányom”, majd abból kikecmeregve megalakítottam a Senatort. Mondanom sem kell, hogy ismét  Attilát kértem fel szerzőtársnak.
Az egész Senator ügyet a magyar könnyűzene akkori irányítói legnagyobb szégyenének tudom be. Baromi jó csapat volt, baromi jó zenével és szövegekkel. Nemrég hallgattam meg újra két Senator nótát és felállt a karomon a szőr. Engem már nem lehet átbaszni, ha valamire beindulok, annak jónak kell lennie. És azok a dalok jók is voltak, csakhogy nagyon sokan tettek azért, hogy ne érhessünk oda, ahová megérdemeltük volna. Tudomást sem vettek rólunk, majd egyszerűen eltapostak. Gyakorlatilag, ez volt az utolsó közös munkánk Horváth Attilával.
Engem annyira hazavágott ez a szakmai kudarc, hogy elhatároztam, többé nem adom oda magam így a rock and rollnak. Biztos vagyok benne, hogy Attilát is megviselték azok az évek. Azt, hogy a pártállam úgy döntött, ne legyen Piramis és elkaszáltak bennünket, majd amikor felcsillant a remény, hogy a Senatorral folytatni tudjuk a megkezdett utunkat, ismét beakasztottak, nem hiszem, hogy másképp tudta volna érezni, mint én.
Attila azóta kamatoztatja az egyik legnagyobb erényét, a sokszínűségét, Ezt bizonyította Charlie-val, Cserhátival és még számtalan produkcióval.
Révész szólólemeze kapcsán lehetőség volt arra, hogy megint egy csapatban dolgozzunk, de másként alakult. Sanyika és az akkori párja megírták a dalok szövegét. Nem volt rossz az anyag, de úgy érzem, ha Attilára bízzák, jobban sikerülhetett volna.
Legközelebb 1992-ben kerültünk ismét közelebb egymáshoz, amikor a Piramissal öt Budapest Sportcsarnok bulit játszottunk. Ennek kapcsán támadt köztünk egy sajnálatos nézeteltérés. Hosszú időn át nem beszéltünk egymással.
Talán egy hónapja – amikor felmerült, hogy ismét legyen Piramis – ültünk asztalhoz újra. Én ütöttem a vasat, hogy semmiképp ne hagyjuk ki őt az előkészületekből és a buliból sem, mert ennyivel tartozunk neki. Még arra is hajlandó voltam, hogy beszéljük át a múltat, és ha valóban hibáztam vele kapcsolatban, akkor megkövetem őt. Annál is inkább szeretném visszaállítani a régi jó hangulatot, mert hamarosan meg fog jelenni Závodi Janóval egy közös szerzői lemezünk, Száz év zene címmel, mivel ketten együtt épp ennyi idősek vagyunk az idén. Az album nyolc dalából négyet Janó írt, négyet pedig én. A szöveg mind Horváth Attiláé.
A Piramissal az a tervünk, hogy jövőre elkészítünk egy vadonatúj anyagot, ‘99-ben pedig, csinálunk egy Népstadion-bulit.
Vannak ugyan még Attilával nézetkülönbségeink, amelyek remélhetőleg hamarosan megoldódnak. Hozzá kell tennem, hogy ez egy milliméterrel sem befolyásol – és nem is befolyásolt soha – az ő nagyságát illetően. Sőt! Bátran kijelentem, hogy nála jobb szövegírót nem ismerek Magyarországon. Nem is tudom elképzelni, hogy a készülő Piramis-album dalai ne Horváth Attila szerzemények legyenek. Remélem, ezt ő is így gondolja!