A pályafutásom legelején találkoztam Attilával. Ez egyben a többi kollégám pályafutásának elejét is jelentette, hiszen abban az időben kezdtek az itthoni zenészek azzal foglalkozni, hogy ne csak a Radio Luxemburg és más fogható adók által sugárzott külföldi dalokat koppintsanak fonetikusan „levett” angol szövegekkel, hanem saját szerzeményű nótákat is írjanak. Ehhez természetesen, szükség volt magyar szövegekre, pontosabban szövegírókra. Sokan ezt nevezik a rock hőskorának. Az Olympia nevű zenekaromnak néhány dalt már Attila írt. A szövegein kívül, mint ember is nagyon mély benyomást tett rám. Ezt követően elváltak az útjaink. Nekem szó szerint bolyonganom kellett, ő pedig itthon próbálta végigjárni a maga útját. Nagyon ritkán voltam itthon, de valahogy úgy hozta a sors, hogy szinte minden alkalommal összetalálkoztunk. Volt, hogy egy évben csak egyszer, de akkor átbeszélgettük az éjszakát, volt, hogy majdnem egy egész nyarat együtt töltöttünk a füredi Marinában. Én a zenekarommal dolgoztam ott, az ő akkori barátnője pedig a műsorban énekelt.
Számomra világos volt, hogy szinte az első pillanattól kezdve megérezte, hogy milyen vagyok, tudott rólam és benne maradtam. Ritka az, hogy valaki akkor is szeressen, amikor nem vagyok a csúcson. Attila ilyen volt. A mi generációnk olyan kort élt át, amely számtalan buktatót és akadályt tett elénk. Attila azon kevesek közé tartozik, akik meg tudtak maradni őszintének. Mi már olyan munka és baráti kapcsolatban vagyunk, hogy soha nem veregetjük egymás vállát, nem dicsérgetjük a másikat, és amikor valami nincs rendben, bátran elküldjük egymást a francba. Ez persze nem az a drasztikus és alpári veszekedés, sokkal inkább az őszinteség gátlástalan megnyilvánulása. Nem is tudnék vele komolyan összeveszni, hiszen nem az a figura. Intelligens és művelt, de ami ezeknél is fontosabb, hogy hatalmas szíve van.
Magyarországon nagyon kevesen vannak, akik szólni tudnak az emberekhez, és Attila közülük az egyik legjobb. Ráadásul, nem megalkuvó. Például, sohasem ír olyanoknak, akikben nem hisz, még akkor sem, ha ahhoz komoly anyagi érdekek fűznék.
Amikor a hetvenes évek végén egyre több időt töltöttem itthon, gyakran szóba került, hogy kellene valamit csinálnunk együtt. Közben, megalakult a Tátrai Band, amely évekkel késleltette azt, hogy Attilával dolgozzak. Eleinte még sajnáltam is egy picit, hogy egyfajta „kötőféke” lett Tibuszék zenekara a mi dédelgetett álmainknak. Isteni ajándéknak tartom a mai napig, hogy egyszer csak felkérést kaptam a szólóanyagom elkészítésére, így Attila végre képbe kerülhetett. Akkor még úgy terveztük, hogy Dusánnal, Presserrel, Lerch-el és vele készítjük el az albumot, ám  a stáb  egyik fele lemorzsolódott. Maradt Horváth Attila és Lerch Pisti.
A pályafutásom néhány évtizede alatt nem tapasztaltam szövegírótól olyan ráérzést velem kapcsolatban, amelyet Attila produkált a soraival. És ez még nem minden! Életemben több ezer dalt elénekeltem már, de legtöbbször fenntartásokkal fogadtam a magyar nyelvű nótákat. Alapvető dolog, mégis csak kevesen tudnak helyes prozódiával dalszövegeket írni. Hiába stimmel a szótagszám és a ritmus, az még nem minden. Attila az első – és egyelőre úgy néz ki, az utolsó is – aki úgy ír nekem, hogy páratlan élmény énekelni a dalait. (Természetesen vannak még hasonlóan tehetséges kollégái, csak én még nem dolgoztam velük.) Ha csak elolvasom a szövegeit, már a szavak dallamvezetése is magával ragad. Nem szeretnék megsérteni, vagy lekicsinyelni egyetlen szövegírót sem, de a mi műfajunkban a zene elsősorban a zenéről szól. Mindig is úgy tartottam, hogy a szöveg a zenének egy kelléke, csak nem mindegy, hogy milyen kelléke. Éppen ezért meghatározó, hogy a muzsikához írt mondatok mennyire verik szét, épülnek bele, vagy mennyire erősítik és viszik előre a dallamból sugárzó érzéseket. Soha nem gondoltam volna, de Horváth Attila ráébresztett arra, hogy az elénekelt szavak akár száz százalékig fontos részei lehetnek a dalnak. Akkor, amikor egy jó muzsikához ilyen szövegek párosulnak, robbanhat a bomba. Gyakorlatilag, ez történt az első szólólemezemmel.
Attila esetében annyira szerves részesei lettek a dallamnak a szövegek, hogy ez által elveszítette a magyar nyelv a csúnyaságát. Csak egy példa erre: Amerikában néhány embernek megmutattam a nótákat angolul, majd később magyarul is. Egybehangzóan azt állították, hogy az eredeti nyelven énekelt számok sokkal szebbek, mint az angol verziók. Hiába nem értették a gondolatokat, a dalok mondandója és hangulata egyértelmű volt számukra. Pillanatok alatt megtanulták és énekelték – még ha hibás magyarsággal is – a sorokat, majd hosszan áradoztak arról, hogy milyen lüktetése és dinamikája van a szövegnek. Olyan is volt, hogy azt hitték, spanyolul énekelek, ami pedig köztudottan az egyik legszebb csengésű nyelv a világon.
Számomra nyilvánvaló, hogy Attilában nem kevés zenei véna van, különben nem lenne képes ennyire azonosulni a dalokkal. Úgy tartom, ha egy szöveg ritmikailag rendben van, sőt még a története is érdekel, de nem passzol  a dallamhoz, akkor abból inkább legyen vers, vagy készüljön belőle könyv, de ne dalszöveg! És ez fordítva is igaz! Pár klasszikus költőnk bizonyára forogna a sírjában, ha meghallaná, hogy némelyek milyen piszlicsáré dallamokat húztak egy-egy csodálatos sorukra. Egy esetben vagyok hajlandó ezt elfogadni, ha a zene legalább olyan minőségű, mint a próza, mert különben gusztustalan az egész.
Aki már dolgozott Horváth Attilával, tudja, hogy mennyire alaposan átgondolva adja ki a szövegeit a kezéből. Talán emiatt van, hogy annyira határozott és biztos a dolgában. Ha valaki mégis kétkedik, vagy hibákat keres a soraiban, rendszerint falakba ütközik. Persze, ez csak látszólagos hajthatatlanság Attila részéről, mert néha előfordul, hogy meg tudjuk győzni az igazunkról. A legtöbbször viszont, csak hetekkel, hónapokkal később értjük meg, hogy miért is ragaszkodott olyan konokul a véleményéhez és utólag igazat adunk neki. Én már kevesebbszer mondok neki nemet. Akkor is így van ez, amikor a koncertek után teljesen fáradtan kiszállunk a buszból, hogy végre búcsút intve egymásnak hazafelé vegyük az irányt. Ilyenkor szokott elém állni és az ő jellegzetesen cinkos pillantásával megkérdezi tőlem: Ugye, azért még elmegyünk valahová?! Ekkor beülünk valamelyik ismerős helyre, beszélgetünk, sztorizgatunk és gyűjtjük az élményeket és ötleteket a következő közös munkánkhoz.
Nem hiszek a tanult dolgokban. Attila profizmusát is legnagyobb részt a vele született tehetségnek tulajdonítom. És ami szintén gyarapítja az erényeit, hogy megmaradt olyannak, ahogyan elkezdte a pályáját. Lelkében a finomságok, véleménye a világról, tartása és egyenessége mit sem változott az elmúlt évtizedekben.
Abból az alkalomból, hogy kereken huszonöt éve tevékeny részese a magyar rockzenének, azt kívánom, hogy soha ne fogyjon ki az ötletekből, és maradjon meg ugyanolyan jó embernek, mint amilyen eddig is volt! Isten áldja meg!