„Tizenéves koromban költő akartam lenni…” 
 

A neves rock-szövegíróval Horváth Attilával hét éve készült utoljára interjú a Rockinform-ban. A mostani beszélgetés alapját az  idén aug.20. alkalmából kapott kitüntetése és a készülő Radics-Taurus Emlékkoncert szolgáltatta.   

Szövegírói pályafutásod kezdete nagyjából egyidős a Taurus ex-T.25-75-82 együttes megalakulásával. Hogy kezdődött kapcsolatotok, és egyáltalán, hogyan lettél szövegíró?

Tizenéves koromban költő akartam lenni. Már megjelent néhány versem különböző lapokban, amikor a hatvanas évek beat forradalmának hatására magam is zenekart alapítottam. Azonnal éreztem, hogy két szerelem – az irodalom és az új zene – örökérvényűen találkozott. Már a hatvanas évek közepén saját, magyar nyelvű dalainkat játszottuk. Az amatőr mozgalom különböző eseményein ismerkedtem meg sok-sok zenész között Som Lajossal és Balázs Fecóval is, akiket hamarosan már barátaimnak mondhattam. Több. Testvérek lettünk.
Hamarosan beláttam, zenészként nem vagyok kiemelkedő tehetség, alkatilag pedig lényegesen visszafogottabb vagyok annál, hogy színpadon állva képzeljem el a jövőt. Az írás viszont egyre fontosabbá vált, félelmetes lehetőséget jelentett számomra, hogy a saját nyelvünkön, a saját érzéseim és gondolataim alapján fogalmazhatom meg, hogyan érez, hogyan látja a világot a mi korosztályunk. És ezek a dalok egyetlen koncerten több emberhez juthatnak el, mint egy esetleges verseskötet hosszú éveken át. És a dalok előadói és befogadói igazi, létező közösségeket alkotnak, versek esetében sem erről, sem a hatás azonnali érzékeléséről nem lehet szó.
Elhatároztam, és tudatosan készültem rá, hogy dalszövegíró leszek. Abban az időben – 1971 – Fecó és Lajos éppen együtt zenéltek a Neotonban. Természetes volt, hogy velük próbálkozzam.  Ők is szerettek volna saját dalokat írni, de abban a zenekarban erre nem adódott lehetőségük. Zenében is akkor már a sokkal gazdagabb és összetettebb rockhoz vonzódtunk a Neoton slágeresebb stílusa helyett. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy saját zenekarról, saját stílusról és mondanivalóról kezdjünk gondolkodni. 1972-ben közösen alakítottuk meg a Taurust – igazi bemutatkozásunkat, életünk első nagy dobását. Radics Béla és Brunner Győző voltak a társaink.

Az együttes felbomlása után az ún. utódzenekarokkal (Tűzkerék,Korál,Piramis) folytattad az együttműködést. Itt nagyjából(ha alapjaiban nem is) de mégis csak három különböző stílusú, életfelfogású alkotóművész zenéire írtál szöveget. Horváth Attila hogyan tudta magában elhelyezni e különböző stílusokat?

Együtt lélegeztünk, együtt gondolkodtunk, barátok voltunk, ismertük egymást. Mindannyian, Fecó is, Béla is, Lajos is tudta, alkalmas vagyok arra, hogy szavakban, mondatokban megfogalmazzam azt, amit ők zenében tudnak elmondani. Minden emberben több lakik, van dühös, érzékeny, cinikus, meg mindenféle arcunk. A rock pedig kifejezetten alkalmas az ellentétek felmutatására. A legvadabb bandák is balladákkal, csendesebb, érzékenyebb dalokkal ellensúlyoztak. Ezek a kifejezetten szép dalok még ismertebbekké, szélesebb körben is elfogadottá, szeretetté tették őket. Bennem is ezerféle érzés létezett, létezik ma is, örültem, hogy lehetőségem van több oldalról, többféle módon is végiggondolni, megfogalmazni dolgokat. Még messzebb megyek: nem pusztán egy gazdag műfaj kontrasztjait tudtam követni és megjeleníteni magam is, hanem sok időt töltöttem más zenékben, stílusokban is. Az Ómentől Cserháti Zsuzsáig, Charlietól Koncz Zsuzsáig sok barátomnak érzett, általam is nagyon tisztelt nagy egyéniség „bőrébe bújva”.

Sokoldalúságodat bizonyítandó, életpályád során, kirándulásokat tettél a Bojtorján, Kern András, Delhusa Gjon zenei világába is, majd munkásságod 25 éves jubileumára megjelentették addig írt szövegeid gyűjteményét. Idén augusztus 20-án magas állami kitüntetést vehettél át. Elégedett vagy?

Egyrészt az ember soha nem szabad, hogy elégedett legyen. Az a halál. A végleges megnyugvás, a csönd. Boldog sem szeretnék lenni soha, mert a megtalált boldogság csupán egyetlen dologra ösztönözhet, konzerválni és soha nem elveszíteni az adott állapotot. Tehát mozdulatlanságra, minden változástól való félelemre visz. Szerencsére a természet, a sors nagyon bölcs – igen keveseket ítél erre a nyomorúságra.
Másrészt viszont nem akarok álszerény lenni, persze, hogy jólesik minden olyan visszajelzés, ami megerősít abban, hogy mások szerint is értékes dolgokat sikerült létrehoznunk – hiszen mindig közös munkákról kell beszélnünk. Folyamatosan egymást segítjük szeretethez, sikerhez, elismeréshez, mint ahogy az esetleges bukásaink is közösek.
Vannak szakma által nekem ítélt, megtisztelő díjaim, állami kitüntetésre azonban valóban soha nem számítottam. Különösen annak fényében, hogy napi politikai kérdésekben soha nem nyilvánítottam véleményt, valamint, hogy ennek okát számtalanszor elmondtam minden lehetséges fórumon. Nevezetesen, hogy talán az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, az az, hogy mások iránt is felelősséget érző művész, sokakra hatni tudó alkotó kötelező módon ellenzéki kell legyen, mindenfajta hatalommal szemben. Hiszen jobbítani szeretne, természetes, hogy kritikus szemmel kell szemlélje mindenfajta hatalom működését. Saját hitelét veszti, az őszinteség lehetőségét veszti, elvtelenné válik, ha ezt más, akármilyen kifizetődő, gyorsabb, komolyabb érvényesülést ígérő szereppel váltja fel. Kitüntetéseket pedig nem az ellenzék szokott sem kapni, sem osztani. A mi speciális helyzetünkben pedig ezt még fűszerezi az, hogy nálunk már mindenki volt hatalmon is, ellenzékben is – meg még lesz is -, hát akkor kinek jutna eszébe elismerésben részesíteni az őt (is) kritikus távolságtartással kezelő, a magas kultúra szemében egyébként is „egyszerű” dalszövegírót. A kitüntetésre egy szakmai közösség, a Magyar Zeneszerzők Egyesülete terjesztett fel, nekik ezúton is köszönöm. Amit végül átvehettem, a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje természetesen hatalmas megtiszteltetés. Nagy örömet okozott, legalább akkorát, mint amikor egy ismeretlen lány csillogó szemmel és ártatlanul megölel egy koncert után.

Egy kicsit kanyarodjunk vissza a kezdetekhez! Muszáj megkérdeznem – annak ellenére, hogy a legtöbb szövegíró utálja ezt a kérdést – nálad, hogy működött: előbb készült a szöveg, amire később zenét írtak, vagy fordítva? Erre azért várnék választ, mert nemrégiben előkerült egy dalszöveg amit még a Taurus időkben írtál (Emberi szóval) és soha senki nem komponált hozzá zenét. A Pe-Csában rendezendő okt.22-i Radics-Taurus Emlékkoncerten ez a nóta ősbemutatóként fog elhangzani, a Team Rock Band zenéjével. Tehát: mennyire volt általános nálad a sorrend?

Végre egy röviden megválaszolható kérdés! Mindig zenére írok. Az említett dalt is zenére írtam, csak az elveszett, mivel már nem kerülhetett fel a zenekar műsorára.

Mik a terveid az elkövetkező időkre nézve?

Nincsenek terveim. Mielőtt bárki félreértené, gyorsan elmondom, most éppen mibe vagyok eltemetkezve: Charlie, Ómen és Korál lemezt írok, még nem is látszik a vége. Utána rögtön – már régen – aktuális Bill bátyó is. Mi a fenét tudnék még tervezni? Talán azt, hogy legyen egy év, amikor csak úgy, hallgatóként élvezhetek különböző jó zenéket. Meg hogy a fiam egyszer jó gitáros legyen, és találja meg az ő korosztálya egyszer majd legendává öregedhető szövegíróját.

Úgy legyen, köszönöm a beszélgetést!

Hegedűs István