Horváth Attiláról nyugodt lélekkel kijelenthető, hogy a magyar rock-szövegírás ikonja. Ebben a műfajban kevés – úgynevezett – szakember rendelkezik olyan empátia készséggel, mint ő. A lírai-rockos Koráltól a Bojtorjánig, Charlietól a heavy-metálos Ómenig, hihetetlen módon tud ráérezni az adott előadó egyéniségére; így hitelesen, mintegy testre szabottan kerülhetnek rögzítésre az aktuális dalok. Hogyan lehet valaki szövegíró, hogyan tud megfelelni a mindenkori kihívásoknak? A választ maga az érintett adja meg…  

Az előbb említett zenekarok (Taurus, Piramis, Korál) után a Som Lajos vezette Senatorral folytattad az alkotói munkát. Az ún. „nagy öregek” után, itt jórészt fiatalokkal dolgoztál együtt. Milyen volt a színpadi- és személyi kapcsolat köztetek?

Először szembesültem azzal a ténnyel, hogy – mindössze harminchárom évesen – én kezdtem „nagy öregnek” számítani.  És mit csinált ez a nagy öreg? Fidó bácsit (Varga Laci billentyűs, aki ma Amerikában él; régóta több gyerekes, megállapodott családapa) próbálta navigálni mindenkori zűrzavaros csajügyeiben. Például, megcsalásnak számít-e az, amiről nem tudok; valamint, miért csíp, ha pisilek, stb., ajajajaj… Szekeres Tomival a parketten, szőnyeg fölcsavarva, négykézláb óriási gombfocicsatákat vívott, vörösborozott és intellektuális filmeket nézett. Tartotta a lelket Gigor Karcsi (dobos, ma Svájc) barátnőjében, aki időnként bizonytalan volt a nála tizenvalahány évvel fiatalabb srác érzéseit illetően. Somnak próbált segíteni egyben tartani a társaságot, miközben Takáts Tamást hosszú éjszakai filozofálgatások és más agymenések közben igyekezett megtanítani normálisan inni.  Szóval, szerettem ezt a társaságot.

Tudomásom szerint Takáts Tamással közvetlen baráti viszonyba kerültetek…

Előtte több énekessel próbálkoztunk, tehetségesek és jók voltak, de valahogy egyikükkel sem akart a történet kerek egésszé válni.  Amikor Tomi neve felmerült, kicsit szkeptikus voltam – vajon túl a Karthago-n, mennyire veszi komolyan ezt a dolgot. Személyesen akkor még nem ismertük egymást. Először a Halászbástya éjszakai kocsmájában találkoztunk, abból az alkalomból, hogy – bár a végleges döntést még nem hozta meg -, valószínűleg beszáll a bandába.  Egy rövid időre kivontuk magunkat a nyüzsgésből, és egy viszonylag csendesebb helyre vonulva dumáltunk egy sort.  Azt mondta többek között, hogy mindig szeretett volna olyan dalokat – szövegeket – énekelni, amilyeneket a Piramis, de főképp a Korál. Emiatt utánanézett, megtudta, hogy ezeket egy Horváth Attila nevű valaki írta; akkor lett egy titkos gondolata, hogy valamikor majd szeretne ezzel az arccal együtt dolgozni. Mivel a Senator többek között ezt a lehetőséget is nyújtja, ezzel a kérdés el is dőlt. Azután elkezdtünk fecsegni minden másról, és értettük egymást.  Így van ez a mai napig is. Ritkán találkozunk, de tudjuk folytatni a befejezetlen mondatokat.
Hihetetlen agymenéseink tudnak lenni, pillanatok alatt képesek vagyunk – nem felszínesen – egymásra hangolódni, éjszakákat tölthetünk el különböző helyeken úgy, hogy egy másodperc sem unalmas. Rengeteg közös élményünk volt és van azóta is, és közben – pedig igazából ilyesmiről nem igazán beszélgettünk sosem – elkezdett saját magának kifejezetten jó dalszövegeket írni.

A barátságot erősítendő – mint már említetted – gyakran az éjszakai életbe is belecsaptatok. Maradtak erről az időszakról olyan élményeid, amit megosztanál velünk?

Az összes tokaji, rocktáboros éjszaka. A „Piaf” – éveken keresztül.  Mindezeken pedig vezérfonalként húzódik végig – életművem részeként – hogy komoly erőfeszítések, tudományos demonstrációk árán talán sikerült rávezetnem a kulturált alkoholizmus titkaira. Az ilyen jellegű oktatások végén, hajnalban aztán rendesen magunkra szoktunk maradni, olyankor pedig újabb téma bír felmerülni: sehol a láthatáron nincs egy nő, közben pedig ki tudja, hány hálószobában, hányan úgy alszanak el, hogy bár most ott lennénk velük! Látod, a piacgazdaság törvényei – kereslet, kínálat – sem tudnak mindig maradéktalanul érvényesülni.

Te hogyan látod Tamás művészi pályafutását? A tehetségének és habitusának megfelelő helyet foglal el a magyar zenei hierarchiában?

Nem igazán tudom, mi a magyar zenei hierarchia. Van ilyen? Ki állapítja meg? És ha valaki megállapítja, ezáltal létezik, akkor van ezzel nekünk bármi kezdenivalónk?  Besorolni akarjunk, vagy szembe gyalogolni?
Szerintem annyi, hogy csináljuk a dolgunkat, a lehető legkevesebb megalkuvással. Tamás éppen ezt teszi. Évtizedek óta saját zenekara van. Azt a zenét műveli, amit szeret.  Saját magának írja a nótákat, ahogy ő szeretné. Ismerik, szeretik, népszerű. Milyen kritériumok vannak még? Ja, persze, még valamennyi pénzt is keres, el tudja tartani a folyamatosan gyarapodó családját. Semmiben sem tökéletes, de mindenben emberi. Hiteles. Az én szememben ő az a figura, aki a mai napig őrzi a töltést, ami miatt annak idején mindannyian belekezdtünk a zenélésbe, a rockba, mindazzal együtt, ami ennek a világnak törvényszerű velejárója. Szabadságvágyban, az egyéni kiteljesedésre törekvő közösségi létezésben, gondolkodásmódban, értékrendben, kreatív kíváncsiságban – a hülyeségeinkkel, a tévedéseinkkel, az ideáinkkal, a depresszióinkkal együtt is nem sokat változva.
Nem az az érdekes, én hogyan látom Tomi pályafutását. Nem az a kérdés, milyen helyet foglal el bármiféle rangsorban. Az a fontos, milyen helyet foglal el a tükörben, és hogyan érzi magát, ha szembenéz.
Persze, ha ezt szeretnéd tőlem hallani, akkor kimondom: ez a „nemnormális”, nekem a testvérem. Becsülöm, tisztelem és szeretem. Azért, amit – és ahogy – csinál, és azért, amilyen.

A beszélgetés Hegedűs István Takáts Tamásról írott könyvében megjelent hosszabb interjú részlete.