Huszonöt éve ír dalszövegeket.

Olyan legendás számok fűződnek a nevéhez, mint a Piramistól az Ajándék, a Koráltól a Homok a szélben vagy Charlie Jég dupla whiskyvel című dala.   HAZUDTAM ÉN IS, CSAK MÁSHOGY, MINT MÁS
INTERJÚ HORVÁTH ATTILÁVAL   .

„Kívánj a szónak nyílt utat
és a dalnak tiszta hangokat.
Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek,
ahogy szeretnéd, hogy szeressenek.”  

Mikor derült ki, hogy az átlagosnál jobban tudja megfogalmazni az érzéseit?

Harmadikos lehettem az általános iskolában, amikor verseket kezdtem írni. Ezek amolyan Ilosvai Selymes Péter-stilusú költemények voltak, minden sor végén a „vala” rímmel. A családban egyébként senki nem verselt, inkább egyfajta kényszer szülte nálam ezt a dolgot. A szüleimnek nem sok idejük volt rám, ezért elég hamar megtanítottak olvasni. Ötévesen már könyvtári tag voltam. Soha nem kedveltem a gyermekirodalmat, inkább az ifjúsági könyveket, az Egri csillagokat, Verne regényeit bújtam szívesen.

Innen tehát az irodalom szeretete. És a zenéé?

Kíváncsi ember vagyok, igyekszem mindent kipróbálni. Ha látok valamit, felébred bennem a vágy, hogy én is utánozzam. Tizenhárom évesen amatőr zenekarom volt. Tizennégy évesen pedig képzőművészeti szakközépiskolába jelentkeztem. Az érdeklődésem sokfelé húzott, talán nem nagyképűség azt mondani, amit mindig is hangoztattam: nekem nem valamihez van tehetségem, hanem a tehetséghez.

És honnan jön a tehetség?

Nem misztifikálom a talentumot, valahonnan jött érzéknek tartom, ami önmagában fabatkát sem ér. Ha az idő múlásával megtanulod a szakmát, tudod a mesterséged szabályait, létrejöhet olyan produktum, ami igazán számít. Haragszom azokra, akik azt mondják, könnyű ennek vagy annak, hiszen tehetséges. Aki évtizedek óta sikeres a színpadon, már lényegesen több ennél: ért ahhoz, amit csinál.

A kívülállónak akkor is misztikus, ahogy pár szóban elmond egy történetet vagy megjelenít valamilyen élethelyzetet.

Néha én is hajlamos vagyok azt hinni, hogy a kezemet vezeti valaki. Nem olyan régen furcsa élményem volt. Kaptam egy nótát, aminek a szövege az istennek sem akart megszületni. Amikor elakadok írás közben, verseket szoktam lapozgatni. Akkor József Attila-kötet volt a kezemben. Belefáradtam a meddő gondolkodásba, el akartam indulni egy kávéért. A kötetet, amin a költő fényképe van, letettem a földre. És ekkor, nem tudom, hogyan, muszáj volt elkezdenem írni. Csak jöttek-jöttek a szavak, néha az arcra pillantottam és úgy éreztem, ő diktál nekem. Egy ültő helyemben megszületett a szöveg, pedig ez nagyon ritkán fordul elő.

Ezek szerint nem oldja meg könnyen a feladatokat?

Borzasztó nehezen írok, egyfajta transzállapot szükséges az alkotáshoz. Szerencsére huszonöt év után már elég komoly rutinom van ennek az állapotnak az előidézéséhez. Persze ne gondoljon senki semmiféle varázsszerre, trükkre vagy drogra. Egyszerűen bele tudom hergelni magam.

Hogyan zajlik az írás?

Ha megkapok egy zenét, első dolgom, hogy eltegyem a kazettát olyan helyre, ahol még véletlenül sem bukkanok rá. Bizonyos idő után motoszkálni kezd a fejemben, milyen kínos, hogy még mindig nem ültem neki, pedig régóta nálam van. Ekkor előveszem, és egyszer-kétszer meghallgatom. Ilyenkor kíváncsi vagyok rá, mi maradt meg a nótából bennem. Ha valamit sikerül felidézni belőle, jó úton vagyok. Következik walkmannel a fülemen az egyfolytában hallgatás. És az egyik alkalommal a dolog megváltozik, kezd összeállni a kép. A feleségem már felismeri a pillanatot, attól kezdve tudja, nem érdemes hozzám szólni. Hetekig tarthat ez az állapot, ilyenkor más dimenzióban vagyok, és fogalmam sincs, mikor ettem, aludtam utoljára. Akár a villamos alá sétálhatok, észre sem veszem.

Ha a nóta kész, a világ visszabillen az eredeti helyzetébe?

Igen, de a transz lecsengése után még nem vagyok készen. Ekkor hátravan a szigorú, hidegfejű méricskélés, a sakkozás a szavakkal. Ebben semmi ihletettség nincs, ez mérnöki munka, matematika. Ha ezen a szűrőn is átjutott a szöveg, akkor lehetek elégedett.

Vannak megszokott dolgai, amelyek kellenek az alkotáshoz?

Igen. Bár komputerszerelmes vagyok, nem tudok mást elképzelni az íráshoz, mint kockás spirálfüzetet. Már tizenöt évesen is abba körmöltem a dalokat. Aztán az is fontos, hogy éjszaka írok, a nappal nekem inkább alvásra való. Ettől függetlenül tiltakoznék, ha valaki azt mondaná, hogy én bizonyos szokások rabja vagyok. Elvégre ez ellen küzdöttem egész életemben: szabadnak, formabontónak, nonkonformistának tartom magam.

A szabadságvágy hangsúlyozottan jelen van a dalszövegeiben.

Ez nagyon fontos számomra. Én a szabadságot belül keresem, tehát ha bezárnának egy kis lyukba, öt perc alatt tudnék a helyzethez alkalmazkodni, nem érdekelnének a külső körülmények. Ám ha a belső szabadságomban próbálnak korlátozni, akkor végem.

Ez az átlagosnál nagyobb szabadságvágy hogyan egyeztethető össze a házassággal?

A házasságom tíz-egynéhány éve tart és remekül működik. Szeretjük, értjük egymást, ez egy jó kapcsolat. Egyrészt mert abban, amit csinálok, a feleségem iszonyúan jó partner, a kész munkáimat mindig neki mutatom meg először, és biztos lehetek az ítéletében. Másrészt ő a kezdetektől tudomásul vette, hogy én másképpen működöm, mint az úgynevezett normális emberek.

Milyen érzés, hogy egy ország énekli a dalait?

Erre három válaszom is van. Az egyik: persze hogy jó. A másik, hogy ez igazolása annak, amit csinálok, hiszen pontosan ez a célom. Az senkit nem érdekel, hogy velem, Horváth Attilával mi történt. Úgy kell írnom a saját történeteimet, hogy az emberek, akik hallgatják a dalokat, értsék, és a magukénak érezzék. Vallom, a dalszövegírás kommunikáció, és lényeges, hogy akik a megélt érzéseiket nem tudják olyan jól szavakba önteni, rájuk ismerjenek egy-egy nótán keresztül. A harmadik válaszom, hogy azért az elmúlt huszonöt év alatt természetessé is vált számomra a siker, tehát nem reagálom túl a dolgot. Ha úgy tetszik, ezen a téren el vagyok kényeztetve.

Más szemszögből nézve viszont mindig a zenekar mögött, a második sorban áll. Soha nem zavarta, hogy sokaknak fogalmuk sincs, ki írja a dalok szövegeit?

De igen. Emberileg azért, mert – főleg fiatal srácként – szerettem volna büszkén belekiabálni a világba, hogy ezeket a sorokat én írtam. Szakmailag pedig, mert borzasztóan magamra maradtam, senki sem fogta a kezemet, semmiféle visszajelzést nem kaptam. Igaz, hogy ugyanezért senki sem rángatott vissza, de néha jó lett volna tanácsot kapni a hozzáértőktől. Ezért is tartom lényegesnek nyaranta a tokaji rocktábort, ahol a szárnypróbálgató szövegíróknak igyekszem minden eszközzel segíteni.

A kezdők bizonyára önmaguk élményeiből merítenek az alkotásnál. Egy profi viszont olyan dolgokat is meg tud írni, amit ő maga nem élt át.

Ez így van. Egyszer vidéken koncerteztünk, ahol a Bojtorján eljátszotta a kollégiumi életről szóló Vigyázz magadra, fiam! című dalt. Utána odajött hozzám egy kislány és megkérdezte, én hol voltam kollégista. Teljesen összeomlott, amikor kiderült, hogy sehol. De nem is az a lényeg, hogy én személy szerint átéltem-e azokat az élményeket, amikről írok, ha hitelesek. Nem véletlenül választottam az összegyűjtött dalszövegeim elé mottóul a következő sorokat: „Hogy láss, hogy érezz, hogy legyen varázs, hazudtam én is. Csak máshogy, mint más.”

Huszonöt éve van a pályán és erre az évfordulóra könyv, jelent meg az életéről és lemezen válogatás a legsikeresebb dalaiból. Mindkettőnek ugyanaz a címe: Jég dupla whiskyvel. Bár rengeteg sikeres nótát írt, mégis ez lett mind közül a „leg”.

Igen, életem szlogenje lett ez a sor, teljesen beépült a köztudatba. Egyszer tanúja voltam, amint az egyik bárban egy férfi odaszólt a pultoslánynak: „Jeget kérek!” Az értetlenkedett: „Üresen?” Mire a fickó: „Frászt! Dupla whiskyvel!”  

Vígh Anita