Barangolások Charlieval  

EMLÉK 1.  

 És az igazgató úr a gimnáziumban azt mondta a diákparlamenten, hogy amíg ő itt az igazgató, többet ilyen Generál vagy hogyishívják, itt föl nem lép. Nem Charlieval vagy Tibusszal volt baja, bár sejtem, nem az ő világa lehetett a Zenegép, a Yeti, a hegyi ember, meg a Könnyű álmot hozzon az éj, hanem a hívatlan rajongókkal, akik gólyabáli Generál-koncert ürügyén rohamozták meg a József Attila Gimnázium épületét. Ha jól rémlik, szertelen bejuthatnékjuknak nem szabott határt sem a kínai, sem a spanyol etikett. Tudtak valamit. A buli maga volt az ájulat. Mámor a köbön. Úgy leizzadtunk az első négy sorban, mintha az egész éves szauna-bérletet egy húzásra használtuk volna föl. Póta Andris a kivilágított Ludvig-üvegdobok mögött… Novai akkoriban még nagyon basszusgitározott. Várkonyi Mátyás a billentyűk bástyái mögött. Tátrai az Ikaruszban cafatokra szaggatta a Tavaszi szél vizet árasztot és a Himnuszt. Charlie pedig már akkoriban is mindent tudott. Miszter Smirglitorok visszakézből leradírozta az összes akkori magyar hangszálherceget. 1978-at mutatott a naptár.  

EMLÉK 2.  

A Folytassa Charlie következő epizódjáig cirka egy évtizedet kellett várni. Akkor aztán lett Tátrai Band, buli a gimnázium tőszomszédságában a KEK-en, és akkorra már tudható volt, mi fán terem Joe Cocker, csak az a tajtrészeg skandináv gitáros nem kellett volna, aki azt kiabálta a mikrofonba, hogy Horváth úr jobb, mint Lee Van Roth. Ekkortájt pedzegette először négyszemközt sok vörösbor után Horváth Attila, hogy kéne végre egy igazi blues-lemezt írni Charlie-nak, aki szigorúan monoton pendlizett a Pannónia Expressz skandináv állomásai és Budapest között.  

EMLÉK 3.  

Sült hal voltam – morogta Charlie a diktafonba a Zserbó teraszán, amikor arról kérdeztem, miért nem ugrott fejest a nemzetközi karrierrel kecsegtető ajánlat mélyvizébe világkóborló vendéglátózása közepette. Nem mondta, én sem mondtam, de erősen bizakodtunk: ő lehet az, aki hazavágja a nagy magyar melegház satnya gerberáit. Elkélt már némi nemesebb nedű az össznépi limonádé-dömping idején.  

EMLÉK 4.  

1994 – Eurowoodstock. Másnapos délután. Színpadon a Charlie Band. Előtte meg nagyon sok ezren. Világítás egyenlő zéró, mínusz nulla. Nagy meccs. A Hajógyári-szigeten csak lekésni lehetett valamiről, valami kedvéért. És lőn. A nagyérdemű letrillázta, végigtáncolta Charlie-ékat. Lerch úr rendesen bepörgött billentyűi mögött. Pedig még egy röpke áramszünet is bekavart, ha jól emlékszem. A rock and roll arisztokrácia büfésátrában valami kérdést esetlenkedtem Horváth Attilának, hogy na azért ez így korrekt, nem? Válasz nem jött, de aznap nagyon belehúztunk az éjszakába.  

EMLÉK 5.  

És most itt a Mindenki valakié, amelyet már megjelenése előtt 44 ezer példányban rendeltek meg a kereskedők. Rózsa lstván, a Charlie-hadművelet vezérkari ezredese vigyorog a róla elnevezett lemezcég budai irodájában, és miközben Charlie a dedikáláshoz használandó filctollal vív külön csatát, azt mondja: azért az nem semmi, hogy végre igazi zene tanyáz a slágerlista élén. Hümmögök. Mondani nincs mit. Inkább áthúzok a szemközti ánglius kocsmába, és örömömben bevágok egy pohár barna sert; hozzá egy gigantikus Chatoubriant közepesen átsütve. A hangfalakból Charlie hirdeti az igét:

Vidékre költözöm / A kertem öntözöm /  Már semmi nem ér el / Amihez nincs közöm!

Na ja. Hát ez csak természetes, nem?  

Hetesi Péter Pál