Lehetett volna jobb is.
Lehetett volna szép.
Sosem úgy sikerült eddig,
ahogyan szeretnénk.
Miért van így, azt nem tudom.
Ez már hagyomány.
Semmi, amivel védjem magam,
egy jó ideje nincsen már.
És tévedek is, tudom.
És nem tanulok jól.
Elhiszem a semmit, hogy majd
máskor, máshol…

Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és ugyanúgy nem az enyém.
Minden pálya csak lefelé görbül,
és akadály van a közepén.
Mindig lépek, vagy erre, vagy arra,
és sohasem jó az irány.
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és lehet, hogy az én hibám.

Lehet, én játszom rosszul,
vagy lehetek túl kevés.
Vagy lehetek rutinos most már,
csak sohasem szerencsés.
Tovább nézek másokat,
hogy csinálja, akinek sikerül.
Nincs jel. Feladom.
Mégsem. Ugyanúgy akarom.

Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és ugyanúgy nem az enyém.
Minden pálya csak lefelé görbül,
és akadály van a közepén.
Mindig lépek, vagy erre, vagy arra,
és sohasem jó az irány.
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és lehet, hogy az én hibám.

Tévedni szabad, de ugyanúgy kétszer, háromszor,
azt már nem lehet, tanulom mindig másoktól.
Elrontom megint. Elbúcsúzom.
Azt már legalább én is tudom jól. Jól. Jól.
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és ugyanúgy nem az enyém.
Minden pálya csak lefelé görbül,
és akadály van a közepén.
Mindig lépek, vagy erre, vagy arra,
és sohasem jó az irány.
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és lehet, hogy az én hibám.