Neoton no, Black Sabbath yes – Győző és az ajtó, avagy R.B. kapitány, aki hozza a brit szellemet – Taurust a kormányba, Bélát a pártba! – Az Ördög a Royalban – Zorán, Dusán, amúgy meg verjük a világot – A déligyümölcsnek jó hangja van, mégis rosszul sül el – Könyvtár a spájzban, mutter a szobában  

– Tényleg olyan nagy volt a nagy generáció?

– A generáció nem, a helyzet, a lehetőség igen.  Szemben az előző nemzedékekkel, amelyeket fölmorzsolt a háború, vagy  fölszippantott a saját megszokásaiba dermedt életformájuk,  ezek az évjáratok egész egyszerűen nem voltak hajlandók beállni a sorba. Nem kell a régi, vonuljunk ki belőle, menjünk vissza az ősközösségi szintre, hogy onnan építhessük föl újra az egészet. Utópia volt, természetes, hogy az. Viszont ellentétben az összes ezt megelőző utópiával, ebben tömegek hittek. A Föld minden részén.  Amennyire saját képére formálta  később a mechanizmus a hajdani lázadókat, annyira alakította át ez a nemzedék magát a mechanizmust.

–  Ez még jóval odébb van. Egyelőre 1970-et írunk,  ott állsz friss nem diplomásként…

– Elmentem dolgozni a távíró hivatalba, hogy legyen miből megélnem. De én akkor már nagyon a zenében éltem. Igaz, akkor már nem a színpadon, mert hamar kiderült, muzsikusnak sem elég tehetséges, sem elég exhibicionista nem vagyok. Dalokat, dalszövegeket fogok írni! Tudtam, hogy ez lesz az életem. 71-ben, amikor Fecó után Som Lajos is, akit a kis klubokban játszó Rekord együttesből ismertem, a Neotonba került, egyértelmű volt, hogy én is ott próbálkozom. De a Neotonban szerzőként sem  Fecó, sem Lajos nem kapott teret, én sem rúghattam labdába. Ekkoriban már jöttek az undergroundból kinőtt rockbandák: Uriah Heep, Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin… Fecó és Som visszatérőben a Neoton ’71-es afrikai turnéjáról, Amszterdamban megnézte a Black Sabbath Paranoid-jának lemezbemutató koncertjét. Úgy jöttek haza, hogy igen, ez az, ezt kell csinálni, ez valami egészen más. Fecó megvette az első Hammond orgonáját, ami ennek a muzsikának az alaphangszere. Összedugtuk a fejünket, elhatároztuk: innen leléc. Akkor alakítottuk meg a Taurust. Először nagyon titokban beszélgettünk róla. Lajoséknak határozott elképzeléseik voltak arról, hogyan nézzen ki a színpadkép, a világítás, milyen legyen maga a muzsika. De kellett valaki, aki be tud nyitni egy ajtón. Mivel gyakorlatilag egy  irodában dőlt el minden, olyan emberre volt szükség, akit az íróasztal túloldalán is elfogadnak, ismernek. Brunner Győző, a Metró nyugati vendáglátózásból akkoriban visszatért dobosa pont ilyen arc volt. Hívtuk, és néhány tapogatózó tárgyalást követően jött. Ahhoz viszont, hogy egy itthon alig játszott zenét, viszonylag ismeretlen figurák sikerre tudjanak vinni, kellett még valaki…

– Egy sztár. Radics Béla. A Gitárkirály.

– Ebből rengeteg vita volt már az elején. Hogy kell – e nekünk az a kőbányai közönség?! Elsősorban mi ketten Lajossal érveltünk amellett, hogy kell ám, hogyne kéne. Nem rózsadombi úrigyerekeknek akarunk zenélni, mégcsak nem is néhány száz sznobnak művészkedni. Győző félt ettől. Nem volt biztos benne, hogy ez a jó politika.

– RB kapitány volt akkor az első számú gitáros?

–  Igen. Autodidakta módon tökéletesen levette  a Hendrixeket és Claptonokat. Aztán, ahogy ő mondta, jött a brit szellem, legyünk pengék, és hozzuk. Legendás volt arról, hogy a fogával gitározott. Látott egyszer valahol egy képet, ahol Hendrix szájához emeli a hangszert. Azt hitte, hogy Hendrix a fogával gitározik. És ő tényleg megtanult a fogával pengetni. Egyszer beszorult a foga közé a húr. Alig lehetett onnan kitépni. Ömlött a szájából a vér. Félelmetes volt a színpadon. Maga a rock and roll. Az őserő. Megőrültek érte a népek. Igen ő volt a number one. Még akkor is, ha Bartha Tomi (LGT) személyében komoly vetélytársa akadt.

– Miért volt persona non grata a rockarisztokrácia szemében?

– Soha nem tudott sem megalkuvó, sem politikus lenni. Kompromisszumról szó sem lehetett. Azt a zenét akarta játszani, amit szeretett. Ezenkívül angyalföldi volt, a barátai is arról a környékről kerültek ki.

– Dzsunga volt?

– Hát nem volt atomfizikus. Taszította a szakma kékvéreit. A hetvenes évek elején járunk. Tíz év telt el az úttörők jelentkezése óta. Ekkorra már konszolidálódtak a viszonyok.

– Föl volt osztva a placc.

– Föl, még akkor is, ha a Taurus előtt egy évvel az LGT megalakulása szabályos földindulást okozott, láncreakciót indított el, annyi zenekar szűnt meg, alakult át. De ők, ahogy azt nemrégen Sándor Pál dokumentumfilmjében is elmesélték, azért már Erdős papával beszélték meg, hogy lenne itten egy zenekar, akadtak  interkoncertes, tévés, ORI-s kapcsolataik. Ami nem azt jelentette, hogy az ő útjuk tükörsima lett volna… A Taurus megalakulása nem vert föl ekkora port. Keményebb zenét akartunk játszani, mint ők, habár az alapok nagyon hasonlóak voltak. Úgy  gondoltam, hogy ennek a szövegekben is tükröződnie kell. Ők azzal kezdtek, hogy boldog vagyok, hol van már az ezüst nyár. Mi meg azzal nyitottunk, hogy a kőfalalak leomlanak és megátkozott ember… Tudatosan vállaltuk a szövegekben, hogy folytatjuk, amit Bródyék  a hatvanas évek közepén elkezdtek…hogy a nézőtér és a zenekar között még nincs szakadék, nem áthidalhatatlan a távolság, mi tulajdonképpen közösség vagyunk. És ez működött.

– Mit játszott a Taurus?

– Csak saját nótákat: A kőfalak leomlanak, A lány, akire szerelemmel nézhetek,  Megátkozott ember, Királyi madár, Zöld csillag… Az utóbbi kettőt a Béla hozta, a többinek én írtam a szövegét. Az Anyám, vígasztalj engem azonnal ható nóta volt . Pillanatok alatt benne lett a levegőben. Egyszer Hegedűs Laciéknál nyomultunk házibulin, ott volt Erdős Péter. Bemutattak, neki, hogy itt van ez a srác, ő írta ezt a nótát. Erdős doktor a szokásos, nem-biztos-hogy-mosolyával rám nézett:
– Háhom áhva síh magába? Maga, fiam, ezzel nagyon sok pénzt fog kehesni. Nem tőlem.   Számunkra is megdöbbentô volt, hogy ’72 május elsején az Ifi Parkban több mint tízezren voltak. A buli végére a Taurus  csatát nyert.  Zenekar színpadról le, közönség vissza, vissza, egy ráadás, két ráadás, három ráadás, negyedszerre már nem jöttek ki. Tízezer ember tapodtat sem mozdult és azt skandálta: Taurus, Taurus, Taurus… Senkit nem engedtek a színpadra. Este héttől tízig ez volt a műsor. Semmi nem lett sem az Ifi Parkban akkor sztárbandának számító Gemini bulijából, sem a két együttes műsorát egymástól elválasztó esztrádbrigád remekléséből.

– Rengeteg jó barátot lehet így szerezni a szakmában.

– Ez meg is történt. Jött megint a hatalom és az ő tudathasadása, üldözési mániája, amiről azt hittük, már sosem lesz hozzá szerencsénk. A Taurust tömeghisztéria kísérte. Ez persze rögtön gyanús volt. Mögöttünk a közönségen kívül akkor még tényleg nem állt senki. Az Országos Rendező Iroda volt a legrugalmasabb a hivatalos szervek közül. Nekik közvetlen bevételt jelentett egy tömegbázissal rendelkező banda. Az ORI hakniban amúgy is mindig volt egy ORI ügyelő, aki ügyelhetett rá, nehogy a zenekar vagy a közönség botrányosan viselkedjen. Illetékes elvtárs a színfalak mögött mindig tudta, mikor kell lecsapni a biztosítékot.
A lemezgyárban az anyagi haszon sokkal áttételesebben jelentkezett. A rádióban meg a tévében pedig egyszerűen sehogy. Ez meg is szabta, melyik állami vállalat miként viszonyult hozzánk. Nem sokkal a bemutatkozást követően június végén volt a Kisstadionban egy vegyesfelvágott – koncert. Benkó Dixieland, Bergendy, Taurus.
Fecóék fölmentek a színpadra, és abban a pillanatban eleredt az eső. Dörgött, villámlott, egy nóta után le kellett menni, mert életveszély volt.  Közönség nem mozdult. Félő volt, hogy emberekbe belecsap a villám. A zsűri meg várta a Taurust. Addig is táncoltak, jól voltak. Közben meg csontig áztak. Nem számított.
Ha jól emlékszem, kedden volt Syrius – hajó, szerdán Taurus – hajó. Sétahajó fölment Szentendréig, megfordult és visszajött Pestre. A Taurus – hajóról minden alkalommal legalább annyian maradtak le, mint ahányan fölfértek. Mikor a hajó visszaért, azok az emberek még mindig ugyanott álltak, és várták, hogy megérkezzen a zenekar.
 Nem hittem a szememnek, nem hittem a fülemnek. Olyan iszonyatos felemelő érzés volt, hogy ilyen tömeg áll mögötted. Megint bejön a skizofrén helyzet: a közönség persze nem tudta, hogy ezt a szeretetet én kapom. Nekik a zenekar négy tagból állt. Még akkor is, ha a Taurus esetében a szövegek hatása sokkal erőteljesebb volt, mint a többi együttes esetében. Ezek a szövegek „én voltam”. Az ünneplést pedig a muzsikusok kapták.

– Zavart ez a helyzet?

– Hogy a fenébe ne zavart volna. Nem tőlük irigyeltem a sikert, viszont szerettem volna én is kapni belőle. Olyan jó lenne, ha látnák, akik szeretik ezeket a dalokat, hogy ezeket én írtam. Szerettem volna jobban ott lenni.

– Borzasztó egyszerű: föl kell menni, és konferálni kell a zenekart.

– Sem a zenekarnak, sem nekem nem jutott soha eszembe. Amíg a színpadra nem megyünk, minden munka közös. Mi öten dolgozunk együtt ugyanazért. Értjük egymást, együtt gondolkodunk, szeretjük egymást, barátok vagyunk. Amint este hétkor   ez a négy ember fölmegy a színpadra, azonnal elfelejti, hogy mi öten vagyunk. Attól kezdve ők négyen meg vannak győződve arról, hogy a rajongás, az ünneplés az az övék. Soha egyetlen zenekartól sem kaptam meg, hogy igen kérem, mi eggyel többen vagyunk, csak annak a plusz egy főnek nem az a dolga, hogy itt álljon mellettünk a mikrofon mögött.

– Bántott?

– Ez igen. Nagyon. A mai napig.

– Akkor is, ha nem sokkal e beszélgetés előtt Balázs Fecó a Kisstadionban a Korál nagy visszatérő buliján a világot jelentőkre invitált?

– Akkor is.  Egyszer fölmenni a színpadra és meghajolni, azért az nem ugyanaz, mint egy zenekar tagjának lenni. Hiába nagy buli, csontig telt ház, óriási figyelem, tomboló siker. Ez más. Ott állsz, és rájössz, igen, ez a természetes, 25 éven át ezt kellett volna kapnod.

– De ez a világon sehol nincs így.

– Tudok én azért példákat erre. Elton John Bernie Taupin nélkül nem létezik.

– Rólad is tudják, hogy Horváth Charlie szövegeit te írod…

– A Procol Harum szövegírója Keith Reid soha nem volt színpadi ember. Fotókon szerepel, tudható, hogy ő a bandához tartozik… De nem kell ennyire messzire menni. Az Omega és az LGT környékén Adamis mindig jelen volt. Az Ancsát soha nem rejtették el.

– Mennyiben múlott ez rajtad?

– Valószínűleg nagy részben. Erőszakosabbnak kellett volna lennem, határozottabban akarnom kellett volna… Akkor sem tuti, hogy így lett volna, de akkor legalább nem mondhatnám, hogy sokban rajtam múlott, hogy így alakult. De itt most nem arról van szó, hogy bárkinek bármilyen módon így utólag szemrehányást tennék, hanem azt kérdezted, bántott – e.

– Tudod az jutott eszembe, hogy azért igen szépen nézett volna ki az Ifjúsági Magazin középső posztere a nyolcvanas években, ha te mint zenekari tag szerepelsz. Szeptemberben ott állsz Závodi Zacskó vállát átfogva, a lábaidnál Révész Kölyök térdel, októberben Fischer Laci vállát fogod át, egy sorral előrébb Balázs Fecó guggol, novemberben Vörös Andor mellett mosolyogsz ki a Bojtorjánból, decemberben meg Orbán Józsi és Paff között ácsorogsz a 100 Folk Celsisusban…

– Valószínű, hogyha ez a viszony a Piramissal létrejöhetett volna, a többi képre nem is kerülhettem volna rá.

– A Koráléra sem?

– De, Korál biztosan lett volna. Ilyen szempontból hűséges típus vagyok. A két zenekar között sosem volt komoly konfliktus. Arról pláne nem volt szó, hogy a villámok rajtam keresztül csapkodtak volna. Mind a két bandában magától értetődő volt, hogy én a másikban is otthon vagyok. Azokban a ritka esetekben viszont, amikor mégsem, akkor világos, hogy én szívtam, mert van egy hülye rossz tulajdonságom: mindig annak a pártját fogom, aki éppen nincs jelen, így nem tudja megvédeni magát bármilyen tüskék ellen. Volt már, hogy két hozzám közelálló arc utálta egymást egész addig, amíg áldozatos munkával össze nem békítettem őket. Onnantól kezdve nagyon értették egymást, és közös erővel kezdtek utálni engem.

– Vissza a Duna partra. Épp kikötni készül a menetrend szerinti Taurus-hajó.

–  Ahogy közeledik a part, egyszerre csak emberek ugrálnak ki a fedélzetről, és úsznak, hogy ők már a szárazföldön legyenek, amikor kiszáll a zenekar. Hogy köszönthessék őket. Éjszaka, amikor mi már valamelyik kocsmában dumáltunk, vagy valahol csajoztunk, ezek a srácok tömegesen vonultak a Népköztársaság útján és kiabálták, hogy Taurust a kormányba, Bélát a pártba…

– Törzshelyek az éjszakában?

– Legendás volt az Erzsébet  söröző és a Royal. Mind a kettő zenészkocsmaként működött. Bevett találkozóhely volt mind a kettő, ahová koncert vagy hakni után be lehetett nézni. Az általános csóróság kellős közepette egy adag sült krumpli és egy – két korsó sör mellett zajlott az élet. Óriási sztorik, viccmesélések, ugratások… A Royal söröző asztalánál  fordítottuk kettesben Orszáczky Jackievel Ausztráliában  megjelent lemezük, a Devil’s Masquarade szöveganyagát. Akkor ugyanis arról volt szó, hogy a lemezgyár magyarul ki akarja adni. Nem tudom, hol akadt el a dolog, de ha ez a lemez megjelent volna, akkor annak a szövegeit én írtam volna. Pontosabban, meg is írtam, csak a veszteséglistán van.

– Hobo is írt egy változatot az Ördög álarcosbáljára.

– Látod, én erről nem is tudtam.

– A Taurus után a legendán kívül semmi nem maradt. Két kislemez, négy dal. És persze kalóz koncertfelvételek, amelyek még a mai napig is keringenek valahol a városban. Általános vélekedés szerint a megtorpanás akkor következett be, amikor Som Lajos helyére Zorán került énekes – basszusgitárosnak.

– Elmúlt úgy a ’72-es év, hogy a Taurus mindent learatott, de a kőfalak nem omlottak le. Abban az évben járt itt a Paul Rodgers vezette Free, élőbanda a Taurus. Egy évadban két Kisstadion bulit csinálni, ez szinte elképzelhetetlen volt.

– Akkoriban nem épült még föl a Budapest Sportcsarnok…

– A Kisstadion volt a legrangosabb hazai rockszínpad. Szóval jött a Free, és előfordult az, amire minden élőzenekar vágyik, és amitől minden sztárbanda tart. A Taurus megzúzta a Freet. Egyszerűen jobbak voltak, vitathatatlanul nagyobb sikerük volt. Igaz, ekkor a Free már nem volt a csúcson, nemsokára szét is robbantak, és Rodgers összehozta a Bad Comopanyt. Ettől persze még elég nagy  királyok voltak… All Right Now és társai…

– Mindez kevés volt hozzá, hogy a magyar hanglemezgyártó Vállalat megmoccanjon.

– Egyszer jött föl hozzám Fecó és Brunner Győző dumálni. Többnyire az én kéróm volt a főhadiszállás.  Apám újra megnősült, nem aludt otthon, húgom felnőtt nő volt már, élte az életét, szabad volt a lakás. Szóval ülünk nálam, és Győzőék mondják, hogy be kéne venni egy olyan arcot a zenekarba, akit  a lemezgyár is támogat, és akkor lesz minden. Győző Zoránra gondolt… Mondták, Lajos mereven elzárkózik az ötlettől, mondván hogy kerül a csizma az asztalra, ehhez a muzsikához nem kell Zorán, akármekkora sztár, nem illik a képbe…

– Az idő Somot igazolta.

– Abszolút. Meg engem. Én ugyanis egyből egyet értettem vele. Nem azért, mert a barátom volt, és úgy tekintettem rá, mint a bátyámra, hanem mert Zorán tényleg más fazon. Részéről is kényszermegoldásról lehetett csak szó a Metró feloszlása után. Nézd meg, sem előtte, sem utána még csak hasonló zenei világgal sem próbálkozott soha…De miért is próbálkozott volna, amikor az ő saját műfajában – azóta sokszor kiderült – abszolút verhetetlen. És én, ha megfeszültem volna, akkor se tudnék olyan szövegeket írni neki, mint Dusán. Itt szeretném elmondani, hogy én nem ismerem a féltékenység érzését. Sem a kapcsolataimban, sem szakmailag. A magánéletemet a kölcsönös szabadság elvén építem fel, a rockban pedig, akármilyen naivságnak tűnik, még mindig az ügyet tartom kizárólagosan fontosnak, nem az érvényesülést, a saját karriert. Ezért Bródy számomra  a tanítómester, Demjén Rózsi az a barát, akinek a barátsága több, mint megtisztelő, Dusán maga a szakmai tisztesség, szerénység-etalon és hadd ne folytassam, Hobó a falakon áttörő, megalkuvás nélküli, konok törekvés arra, hogy a hatvanas évek beat-nemzedéke nagyon belevésődjön a mai köztudatba. Bereményi, akiről soha nem beszélünk, maga a csoda. Mert nagyon másfelől jött, láthatóan nem vette komolyan az egészet, és ezzel nemzedékek számára jelent valamit, ami nélküle sosem létezett volna. Szóval, egyiküket se bírom elviselni…És akkor még nem ejtettünk szót Dévényi Ádámról, aki kár, hogy eltűnt, Sülyi Péterről, akiről nagyon régen semmit nem tudunk. És Heilig Gabi, akiről senki – még ő maga – sem tudja, mennyire rendben van, ha egy kicsit is odafigyel.
Azt mindig is tudtam, hogy a zenészeink nem piskóták, az énekeseink alapállásból nemzetközi szintűek, szövegírásban pedig – tudom, mert nagyon figyelemmel kísértem, miről szóknak odakinn a dalok – egyenesen verjük a világot.
De most, ha jól emlékszem a Taurusról beszélünk. A tagcseréről, amikor nekem elszakad a fonál. Mivel én ebben a kérdésben Lajos oldalán álltam, a többiek ki is hagytak a továbbiakból. Aztán telt-múlt az idő, valahogy lelassultak a dolgok, vagy csak nekem nem volt tudomásom az eseményekről, mintha megállt volna minden. Valamelyik reggel hívom a Lajost, hogy na, mi van már, mi lesz, mikor… Ezt tőlem kérdezed? Egy hete nem vagyok benne a zenekarban. Le is tarolt a történet, mert tudomásom szerint eredetileg nem tagcseréről, hanem zenekarbővítésről volt szó.

– Ekkortájt fordult elő, hogy Zoránnak a közönségnek háttal kellett állnia, csak úgy tudott játszani. Megdobálták, beszóltak neki…

– Azt hiszem, ez legenda. Én soha nem tapasztaltam ilyesmit. A rajongók döbbent értetlenségére viszont emlékszem. Tudod, ez a most mi van – jellegű hökkenet. Lajosnak biztos voltak fanatikus drukkerei, de a zsűri túlnyomó többségének nem Zoránnal volt baja. Eszük ágában nem volt bántani valakit, aki annak a zenekarnak a tagja, amelyért ők rajonganak. De hogy meg voltak zavarodva, az biztos. Azt hiszem féltették a zenekart.

– És ekkor változott Orange-Taurusra a név is.

– Győzőnek sikerült szerződést kötnie ezzel az Orange nevű, hangfalakat, erősítőket gyártó céggel. A névváltoztatásért cserébe ingyen cucchoz jutottak Fecóék. Akkoriban még minden zenekarnak saját felszerelése volt, roaddal, technikussal. Korszerű felszerelést pedig csak úgy lehetett behozni a határon, ha csempésztél, vagy megkértél egy nyugaton vendéglátózó kollégát, hozza haza. Ha egy évnél tovább melózott kint, akkor neki vámmentesség járt. Ha csak úgy simán be akartál hozni mondjuk egy Fender Stratocastert, arra luxusadót vetettek ki. Semmi de jó, hogy maga csúcstechnológiát hoz be az országba, hanem nesze neked luxusadó.
Már Orange – Taurus néven mentek el Jugoszláviába turnézni. Az utolsó előadás előtt a menedzser dobbantott a teljes bevétellel.
Kész. Vége. Fecó Zoránnal és Győzővel elment nyugatra vendéglátózni.

– RB kapitány?

– Radics Alligátor néven csinált egy bandát a Kex korábbi dobosával Kisfaludy Andrással, Klein Lacival, aki a Hungária Ki Mit Tud győztes 68-as felállásában basszusgitározott és Palánkai Fecó billentyűssel. Meg sem közelítette a Taurus sikerét. Azt hiszem, Bélának a Taurus volt a fordulópont. Egész egyszerűen nem mehetett oda vissza ugyanúgy sztárnak, ahonnan eljött. A kudarc a bika jegyében rendesen megzúzta őt. Ettől kezdve egyre gyöngébb muzsikusokkal bazsevált. Nem tudott visszakapaszkodni.

– Maradt a konyha Angyalföldön.

– Maradt. Szobában a muterral, a spájzban plafonig könyvekkel és a félszemű kutyával.

–  Azt mondod, nem volt atomfizikus. Ugyanakkor legendák keringtek róla, mennyit olvasott.

– A spájz teli volt a plafonig könyvekkel. Néhányszor rendesen meglepődtem, amikor én, akinek nem volt kis könyvtáram, egy – egy kedvenc kötetemet pont a Bélánál láttam viszont. Imádta a történelmet. A haditechnika különösen érdekelte. Hatalmasakat dumáltunk ilyesmikről.
Inni mindig is ivott. Miután veszett híre lett, rátett még egy lapáttal. Nesztek, ezt akartátok nem?!

– Egy kezemen meg tudom számolni, hány józan muzsikust láttam a temetésén …

– Demjén Rózsival mentünk ki. A talákozót már eleve kocsmába beszéltük meg. Egyszerűen az volt a cél, hogy még véletlenül se érjünk ki józanul az újpesti temetőbe. Józanul se fölfogni, se kibírni nem lehetett volna…

Vissza a fejezetekhez