Álltam a huzatos hallban.
Fáradt és idegen voltam.
Nem volt, aki hozza a kulcsom.
A portás aludt a pulton.
Lassítva ébredt.
Árthat a nagy rohanás.  

Mondtam, ha lendít a bolton,
pár napig most itt leszek otthon.
Nézett üveges szemmel.
„Viccelsz? Nézz körül, ember.
Ezek csak házak.
Az otthon, az valami más.”    

Később a bárban egy helybeli lány
 tudta, hogy egy mosoly több a szavaknál.     

A zenekar játszott. Csupa régi dal szólt.
  És valamit éreztem, ami igazi volt.
  Áruld el, kértem, csak a neved talán.
  Campari, juice – mondta és nevetett rám.  

Jártam a hajnali várost.
Újból nem voltam álmos.
Utcák ébredő fényben.
Néztem és azt hittem, értem.
Ezek csak házak.
Az otthon, az valami más.  

Tíz év úton és közben.
Lassan megtelik a könyvem.
Végiggondolom sorban,
hányszor hány helyen laktam.
Házak és házak.
Az otthon, az valami más.    

Akkor, ott jó volt, hogy látta a lány,
 egy mosoly sokkal több lehet a szavaknál.     

A zenekar játszott. Csupa régi dal szólt.
  És valamit éreztem, ami igazi volt.
  Ha asztalod, ágyad akad ott, ahol jársz,
  hívhatod otthonnak, de az valami más.
  A zenekar játszott. Csupa régi dal szólt.
  És valamit értettem, ami egyszerű volt.
  Ha asztalod, ágyad akad ott, ahol jársz,
  hívhatod otthonnak, de az valami más.