KOVÁCS VIOLETTA – SÁNDOR ANDRÁS: ÖSSZETÖRT SZÁRNYAK

A könyvben a Sándor András kérésére lejegyzett emlékezés egy rövidített változata jelent meg.

A Nagy Visszatérés szövegírója
Horváth Attila  

„Zsuzsa sok olyan dalt énekelt korábban, amit nagyon nem szerettem. A hideg is kirázott tőlük. Ma  mégis beleborzongok, ha bármelyiket is meghallom.”   Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem; Te csak szelíden ringasd el; Baleset, hogy blues; Mennyit ér egy nő – Cserháti Zsuzsa visszatérése után, legnagyobb slágereinek szövegét Horváth Attila írta. A közös munka során sok éjszakát beszélgettek át…  

Háromszor ismerkedtünk meg – meséli Attila. – Először valamikor a hetvenes évek elején. Várkonyi Matyinál voltam éppen, ahol egy tervezett rockoperáról beszélgettünk. Matyi Miklós Tibivel éppen akkor dolgozott Zsuzsa első nagylemezén, és aznap este felugrottak ők is. Bemutatkoztunk, majd én el is jöttem, hadd dolgozzanak. Azután közel húsz év múlva, egy éjszakán éppen a Piafban művelődtem – akkoriban gyakran fordult ez elő -, amikor Zsuzsi benézett egy rövid megbeszélésre a tulajdonos Mózes Marihoz. Akkor már régen az éjszakában dolgozott, és éppen akkor dőlt el, hogy a Piafban is fog énekelni. Mózes Mari ekkor mutatott be minket egymásnak másodszor. Zsuzsi semmi jelét nem mutatta, hogy emlékszik az első alkalomra, nem is nagyon beszélgettünk, látszott, hogy nagyon nincs jó hangulatban. Az igazi megismerkedésünk akkor történt, amikor dolgozni kezdtünk. Akkor viszont eléggé közel kerültünk egymáshoz.
Korábban nem sokat tudtam róla. Csak amennyit általában egy szakmabeli tudhat egy félig-meddig kollegáról. Azért mondom, hogy félig-meddig, mert én a rockban éltem, más irányzatok képviselőivel nem volt túl sok kapcsolatom. Az viszont érdekes, hogy Zsuzsát énekesként sokkal többre értékeltem, mint nőként. Helyes, szép lány volt, de én sosem tudtam őt bombázónak látni.  

„Sokszor sírt a vállamon”  

Már említettem, hogy nagyon hamar, nagyon jó kapcsolat alakult ki. Sok időt töltöttünk együtt, néha én voltam nála, de inkább ő szeretett hozzánk jönni, amiben nagy szerepe van annak, hogy Magdival, a feleségemmel nagyon megértették és megszerették egymást. Ilyen alkalmakkor én szép lassan visszahúzódtam, hagytam őket csacsogni, figyeltem. Sokkal többet tudtam így meg Zsuzsiról, mint közvetlen beszélgetéseink során.
Egyébként rengeteget kellett bátorítanom, tele volt kishitűséggel, gátlásokkal. Haverok voltunk, igyekeztem úgy alakítani, hogy megbízzon bennem. Nem volt púder, egyenes voltam, és bár tiszteltem benne a nőt, a munka során ennek semmi szerepe nem volt. Ebben az értelemben szakmailag mély volt a kapcsolatunk, de ami ezen túl volt, azt inkább a feleségemmel boncolgatták szívesen. Miközben igazi barátként tudtam őt megölelni akkor is, ha valaminek közösen örültünk, akkor is, ha valami miatt padlón volt. Sokszor sírt a vállamon.   Gyakran mesélt a privát életéről, de leginkább a fiával és az édesanyjával kapcsolatosan. Ennél mélyebben nem igazán mentünk bele. Amiben persze erősen benne volt, hogy magamnak is megvannak a szépen, módszeresen körbeépített falaim. Amiken azért vannak ablakok, ajtók, sőt lőrések is. A múltat pedig végképp nem elemezgettük. Nagy vonalakban elmesélte, mik és hogyan történtek, és ennyi. Az igazat megvallva, nem igazán tudtam, hogyan viselkedjem vele szemben a múltbéli történések, változások ismeretében. Alkatilag is, tapasztalataim alapján is bőven el vagyok látva empátiával, kicsit bele tudtam gondolni, milyen helyzeteken ment keresztül, ez milyen nyomokat hagyott benne, hogyan formálta a jellemét, az egyéniségét. Ha ezeket ki is mutatom, gyakran fordul elő, hogy egyszercsak átszakad a zsilip, és magamra zúdítok általam nem kezelhető, nem feldolgozható, már-már nem is elviselhető áradatokat. És akkor fáj, hogy olyan súlyokat kell viselnem, amik pedig nem is az én terheim. Ilyen esetekben számtalanszor gondoltam el, mennyivel jobb lenne kicsit kérgesebbnek lenni, és lehet, hogy az idők folyamán valamennyire az is lettem.  

„Eszméletlen humora és öniróniája volt”  

Érdekes azonban, hogy Zsuzsa fel volt erre készülve. Fantasztikus figura volt, hihetetlen színjátékos. Belerokkant abba, amiket átélt – beleértve a magánéletbeli kudarcokat, tragédiákat, meg a szakmai zűrzavarokat is. Azt, hogy a mindenféle módon körülrajongott tehetséges szép lányból lassan érett, csodálatos énekesnővé változott, viszont addigra már sem nőideál nem volt, sem szakmailag nem volt a helyén. És vele kapcsolatban óhatatlanul kérdések sora tolult elő, de ő ezeket mindig megelőzte eszméletlen humorral és öniróniával. Hogy ezek a kérdések egyszerűen ne mondódjanak ki, és ne kelljen válaszolni rájuk. Inkább röhögjünk egy jót egy gyilkos – néha szinte már öngyilkos – poénon. Zseniálisan alakított, zseniálisan vette elejét egy csomó kölcsönösen kellemetlen szituációnak, zseniálisan tett taccsvonalon kívülre más módon fel nem dolgozható helyzeteket.
Szerette a dalaimat. Többnyire mindig valami olyasmit mondott, hogy ez a faszi zseni, jobban ismer engem, mint én magamat. Vagy valahogy máshogy: jó, akkor ez most megvan, nem rossz ez. Szóval, ahogy ez közeli munkakapcsolatban lenni szokott, poénnal, vagy túljátszott műtermészetességgel elintézni azt, amit a másik úgyis érez, tud. Szemérmesek is vagyunk, büszkék is, profik is. Közben tudjuk, hogy mit köszönhetünk a másiknak, és azt is tudjuk, hogy ő tudja, hogy tudjuk…  

Több olyan dalom is volt, amit nagyon a magáénak érzett. Igaz, erről soha nem beszéltünk, de sokszor ott voltam a stúdióban a dalok felvételénél, és mert a stúdiómunka kegyetlen, unalmas és idegőrlő, óhatatlanul is kiderül, melyik dal az, amelyiknél kifejezetten teher, hogy újból és újból neki kell rugaszkodni valamiért, és melyiknél van, hogy az eredmény, a cél érdekében lelkesen, ambícióval és szeretettel esünk neki százegyedszer is. Azután sokszor együtt hallgattuk meg az elkészült felvételeket, azután a kész lemezt is, és tudom, mely daloknál csordult ki a könnye, melyik másiknál kezdett szárnyalni, lelkesedni, hinni a holnapban. Ezeket a pillanatokat szavakkal csak gyengíteni lehetne.
Többet szeretek én is. Az Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem, aztán az Elköltözöm, a Csak szelíden ringasd el. Az első lemez utolsó dala, ami tényleg nagyon személyes és személyre szabott, az Ugyanaz a fény. De a legjobban talán a Baleset, hogy blues címűt szeretem, a második lemezről. Nagyjából Zsuzsa is ezeket mondaná. Bár ő biztos megemlítené azt is, hogy Mennyit ér egy nő.  

 „Gyilkos humorral jelezte, hogy egyáltalán nem boldog”  

Zsuzsa telve volt szeretettel és aggodalommal. Családi kapcsolatokban. Férfiügyeiről viszont egyáltalán semmit nem tudok. Egyetlen igazán közeli barátja volt, de nem tudom, a kapcsolatuk több volt-e ennél. Azért a sok beszélgetés során hol komolyan, hol gyilkos humorral jelezte, hogy egyáltalán nem boldog.
Sokszor volt depressziós. És akkor mi van? Én is vagyok gyakran. Minden érzékeny ember bír az lenni. És természetesen soha nem ok nélkül, csak ezek az okok esetleg más számára felismerhetetlenek, vagy nem is számítanak oknak. A paranoia az más, én ezt nem érzékeltem Zsuzsinál. Mi nem üzleti kapcsolatban voltunk, nem tartoztunk ellentétes érdekszférába, márpedig ilyen bélyegeket ebben a közegben szoktak egymásra sütni az emberek. Alkohol? Hosszú estéket dumáltunk át nálam, ilyenkor mindig megivott néhány pohár fehér bort. Mást soha. Nyilvánosan sem. Otthon, egyedül? Azt nem tudom.  

„Velem kapcsolatban sem egy arca volt”  

Volt benne szeretet is, gyűlölet is bőven. Úgy vettem észre, ezek tárgya az éppen uralkodó hangulata alapján gyakran változott. Akit tegnap szeretett, ma már nagyon nem, és fordítva. Emiatt soha nem voltam tisztában azzal, ki iránt mit érez éppen, vagy valójában. Tudom, hogy velem kapcsolatban sem egy arca volt. Jutott vissza hozzám olyan is, hogy az egekig emelt, olyan is, hogy a pokol is csak ajándék lenne.
Természetesen azután is kapcsolatban maradtunk, hogy új menedzsmentje lett, bár az már nem napi kapcsolat volt. A nagy beszélgetések, a csak egymásnak szentelt idők lassan elmaradtak. Később már csak véletlen, egyéb munkáink során történt találkozások maradtak, leszámítva azt, hogy nagyobb önálló koncertjein természetesen mindig ott voltam, nem is közönségként, hanem szeretettel várt vendégként.

Visszautasított minden segítő szándékot

Egy stúdióban, egy Balázs Fecóval közös dalunk felvételekor találkoztunk utoljára. Duettet énekelt Fecóval, úgy, hogy a könnyem kicsordult, miközben hallgattam. Azon a napon, amikor elment, Charlie hívott telefonon, ő mesélte, mi történt. Hogy mit éreztem, azt nem hiszem, hogy érdemes volna megpróbálni megfogalmazni. Nem sikerülne. Mi voltunk az utolsó társai. Amikor a munkakapcsolatunk megszakadt, nagyon egyedül maradt. Ezt nagyon nehezen viselte, az utolsó időkben már teljesen magába zárkózott, minden baráti kapcsolatot lezárt, minden segítő szándékot eleve visszautasított. Sokszor látványosan és nem túl szépen. De ezeket már én is csak hallomásból tudom. Már senkit nem engedett közel magához, semennyire. Édesanyja elment, fia elköltözött. Senkije nem maradt, aki esetleg maradt volna, azt ő zárta ki, szándékosan.  Kódolható volt, hogy mi lesz a vége. Hogy mikor és hogyan történt, az mégis mellbevágó volt. Értelmetlen és borzalmas. Lehetett volna megelőzni, de Zsuzsi addigra már úgy alakította, hogy ez csak kérdőjellel a végén jelenhessen meg. Órákig lehetne beszélni az utolsó idők ok-okozati összefüggéseiről, történésekről, érzésekről, kapcsolatokról, illetve azok változásairól, majd hiányairól – de mi értelme volna? Boncolgathatnánk helyzeteket, felelősségeket, marcangolhatnánk saját magunkat is – hová juthatnánk. Miért nem segítünk azon, aki nem engedi, hogy segítsünk? Mennyi terhel saját magunkat abból, hogy ez így alakult? Soha meg nem válaszolható, de megkerülhetetlen kérdések. Majd egy másik dimenzióban letisztulnak, és talán igazi, valódi – nem pusztán leegyszerűsítő, vagy éppen saját magunk meggyőzésére szolgáló – válaszok is érkeznek.
Sok szép emlékem van vele kapcsolatban. Azokat szeretném is megőrizni, apróságok, örömök, büszkeségek, emberi pillanatok. Beszélgetések, munka, koncertek, sikerek, áramló szeretet, közös rezdülések.

Legrosszabb egy volt. Azt elmondom, mert könnyen elmondható, és jóval túlmutat önmagán. Halála napján kaptam egy telefont az egyik kereskedelmi tévétől, hogy szeretnének egy méltó, tiszta és fontos megemlékező műsort készíteni, amiben rám is számítanának, ha hajlandó lennék néhány mondat erejéig részt venni benne. Másnap jött a stáb, addigra igyekeztem valahogy átgondolni a történteket, összeszedni a gondolataim. Beszélgettünk, szépen, tisztességesen, őszintén. Megrendülten, hiszen egy napja történt a tragédia. Majd amikor végeztünk, a rendező, vagy szerkesztő, kérte, hogy akkor csináljunk néhány vágóképet, ahogy én éppen önfeledten játszom a kertben az akkor néhány hetes, zabálnivalóan bolond kutyámmal. Egy másodperc alatt küldtem el őket az összes létező, arra alkalmas szervbe…  

„Páncélban járt, mert túl sebezhető volt”  

Milyen ember volt Cserháti Zsuzsa? Páncélban járt, mert túl sebezhető volt. Ez a páncél gyakran durva, de egészen kifinomult humorból és rengeteg tüskéből alakult ki az évek folyamán. A cirkusz követelményeinek megfelelően volt fiúsítva, amikor az kellett, miközben – eleinte – fiatalsága és szépsége sokak számára pusztán levadászni való célponttá tette őt, ami ellen mindenféle konfliktusokat felvállalva is védekezett. Ez bizonyos értelemben meg is keményítette, de bölcsebbé is tette. Azután jött a férje és a gyerek kapcsán érdekességet szimatoló sajtó, ami talán az első bulvárkezdemény volt, de azért amolyan szocialista módon, lebegtetve, hogy most akkor itt mi van, hogyan egyeztethető össze a szocialista erkölcs bármilyen megközelítésével is, hogy a papa van gyesen a gyerekkel, miközben a mama „művésznősködik”. Majd a férje halála. Majd a konfliktus a lemezgyár akkori cézárjával, amiről gondolom, esett már szó a könyvben. Ami aztán nagyjából bele is döngölte a betonba Zsuzsa szakmai létezését. Menekülés a vendéglátóiparba, ami nemzetközi szinten megbecsült és normális megélhetést biztosító pálya, itthon viszont a még máig is létező közfelfogás szerint lenézendő, amolyan „ja, már csak erre képes” harmadvonalat jelent. Aztán ez se jól sikerült, valahol az összes Zsuzsával kapcsolatos későbbi probléma ide vezethető vissza. Hazajött, de már nem ugyanaz volt. Nem a tehetséges szép lány, akit szeretni lehetett, akinek még drukkolni is lehetett a hatalommal szemben, persze csak titokban. Egy énekesnő jött vissza, aki a világ minden normális részén világsztár lett volna, itt meg egy zűrös, rejtőzködő, önmagát sem vállaló kövér nő, aki minden este leénekli az eget, néha csörömpölő sznoboknak, néha böfögő bunkóknak, majd egyedül megy haza.  

„Amikor elment, kicsit én is kevesebb lettem”  

Aztán jött az új korszak. Lemezek, sikerek, tomboló közönség. A kirakat. És újra csak egyedül megy haza, csak már sokkal nagyobb a kontraszt. Este ünneplés, éjjel magány. Napközben sztár, mindazzal együtt, amit ez jelent és feltételez, a háttérben viszont néha mindennapi anyagi gondok. Ellentmondásban a felszín és a mély. Az elvárások és a lehetőségek. A spirál, amiben soha nem tudjuk utolérni magunkat. Egy biztos, hogy mindig egyedül megyünk haza, egy üres, bérelt lakásba. Nincs levezetés, csak az ellentmondások. Nincs kapaszkodó, csak a kontrasztok. Lassan belemerevedünk abba, hogy minden fekete és fehér. Ilyen sors volt az övé. A dudás menjen a pokolra, és ha nem talál onnan visszautat, akkor az az ő baja. Nekünk legfeljebb majd néha hiányzik.
Ha minden másképp alakult volna, akkor a szépsége, tehetsége, népszerűsége, boldogsága, gazdagsága miatt valószínűleg rettenetesen sok irigye, ellensége lett volna. Akik mindig vele lettek volna, éjjel és nappal. Így viszont csak tisztelői, rajongói, őt szerető emberek voltak, amíg éppen a színpadon, vagy mellette, mögötte állt. Akik hazavitték az élményt, az emlékeket, de őt magára hagyták. Az ő számukra messze volt és elérhetetlen volt és csoda volt – pedig ő közeli, elérhető és köznapi szeretett volna lenni mindig, mindenhol.
Most, hogy már nincs, elérte ezt is. A hangjával, a dalaival.
Sok olyan dalt énekelt, amit nagyon nem szerettem. A hideg is kirázott tőlük. Ma beleborzongok, ha bármelyiket is meghallom.
Amikor elment, kicsit én is kevesebb lettem.