A hétvégi esték a klubban teltek el.
A zenekar játszott, és ott volt a sok haver.
Valahogy véget ért – ért, amennyit ért,
van, aki azt mondja, sajnálni nincs miért.
Az áldott-átkozott hatvanas években
milyen ártatlan volt minden szerelmem.
Valahogy véget ért – ért, amennyit ért,
de oda nem adnám most már semmiért.  

A határon túl még nem jártam soha, sehol.
Sor került arra is, hetven-valamikor.
És az összes pénzemért – ért, amennyit ért –
lemezeket hoztam, ki tudja már, miért.
Még összejöttünk páran, ha alkalmas volt a lakás,
de egyre több volt a rosszkedvű búcsúzás.
Valahogy véget ért – ért, amennyit ért.
Küzdeni tanultunk köznapi dolgokért.  

És a nyolcvanas évekre türelmesek lettünk.
Gyűlt a tapasztalat.
És lassan számba kellett vennünk,
álmainkról mennyi bőr leszakadt.
És ha a videón látjuk Etiópiát,
titok, merre tart a világ.
Majd a kilencvenes kőnél
megtudod az útirányt.  

Ne bánkódj azért,
ha valami véget ért.
Tedd a helyére.
Ért, amennyit ért.