Szőke haj, bánatos barna szem.
Kicsit egyedül volt akkor, úgy hiszem.
Ahogy hozzám bújt, ahogy átölelt,
mintha többé nem engedne el.
Aztán sírt, és én nem tudtam, mit tegyek.
Még maradna, mondta, de nem lehet.
Mosolygott már, ahogy búcsúzott,
és én szomorú voltam, hogy elmegy.  

Mert sohasem kértem,
és sohasem hívtam,
de ha így fordult,
nem baj, hogy így van már.
Én sohasem vártam,
és sohasem kértem,
de ha félig van,
már legyen egészen.  

Mindig becsönget hozzám, ha erre jár,
vagy ha távol van néha, telefonál.
Csak szeretné tudni, hogy mi van velem,
hisz egy ideje nem látott már.
Mikor itt van, betölti a napjaim,
és hangosan énekli új dalaim.
Aztán megint a csönd és a várakozás.
Bolond érzés, de rágja a szívem.  

Mert sohasem kértem,
és sohasem hívtam,
de ha így fordult,
nem baj, hogy így van már.
Én sohasem vártam,
és sohasem kértem,
de ha félig van,
már legyen egészen.