Horváth Attila

Úton lenni – semmi. Útnak kéne lenni legalább.

Hét fekete vámpír

Csontos ujjak markolják a napot.
Húzza mind lefelé.
Fáradt vére égre, földre csorog.
Sűrű, fekete lé.  

Útnak dőlve, lépek, ahogy tudok.
Körülöttem csattog a szél.
Az éjjel éhes. Könnyű préda vagyok,
ugyanúgy, mint mind, ami él.
 Ha jönnek már, nincs menekülés.
 A sziklafal és a vaskerítés mind kevés.     

  Hét fekete vámpír
  szép véremre jár.
  Nem fáj. Nem fáj.
  Hét fekete démon
  szívem harapja már.
  Nem fáj. Nem fáj.
  Belehalok, mégse fáj.  

Árva lélek – suttogják a papok -,
csússz a térdeiden.
Ők sem értik, máshol van a titok,
én is azt keresem.
 Félek már, hogy nincs kegyelem.
 Csak marakodnak a bűneimen.
 Értem sosem.     

  Hét fekete vámpír
  szép véremre jár.
  Nem fáj. Nem fáj.
  Hét fekete démon
  szívem harapja már.
  Nem fáj. Nem fáj.
  Többé sohasem fáj.

  1. Konki:
    2012 május 4

    Szia Attila! Arra kérlek, segíts megértettetni velem ezt a dalt. Azt hiszem, túlagyaltam és talán pont a lényeghez nem jutottam el mégsem. Pedig… Köszönöm. Üdv: István

  2. hat:
    2012 május 4

    István, ne várj nagy titkokat.
    Egyszerű ez a dal.
    Egy hangulat, amelyben a hét nap/éjszaka a véred szívja, és nem látsz megoldást.
    Gondolnád, hogy esetleg a vallás segíthet, de az is emberi találmány, intézményeit emberek üzemeltetik.
    (Egyébként köszönöm a soraid, megtisztelő, hogy „része vagyok” a mindennapjaitoknak.)

Hozzászólok