Anyám a párnába temette a fejét,
Zokogott már, mint egy buta kölyök.
Nem hitte el, hogy én más vagyok, mint apám.
Nem hitte el, hogy én még visszajövök.
Sok éve annak, hogy azt sem tudom már,
Sírtam-e én is, mikor ő is elhagyott.
Háttal a háznak, arccal az ég felé
Először éreztem, hogy szabad vagyok.    

 Megyek tovább, ugatnak a kutyák.
 Testvér vagyok, egyik se bánt.
 Mindegy hová, úgysem várok csodát.
 Megyek, megyek tovább.  

Volt egy babám, egy amszterdami madám,
Meleg szívű és gyönyörű szép.
Vigyázott rám, amíg törékenynek tudott.
Ha tudom, egyszer megköszönöm még.
Egy öreg matróz egy hannoveri bárban
– egyedül voltam és nagyon elhagyott -,
egy üveg rummal, és egyetlen gitárral,
érezni a bluest, majdnem megtanított.
 

 Megyek tovább, ugatnak a kutyák.
 Testvér vagyok, egyik se bánt.
 Mindegy hová, úgysem várok csodát.
 Megyek, megyek tovább.