Nem kell, hogy túl szép legyen,
Csak ne egy sárkányra hasonlítson.
Nem kell, hogy nagyon okos legyen,
Amire kell, úgyis megtanítom.
Nem kell, hogy gazdag legyen.
Sose volt semmim, de elég ennyi.
Nem kell, hogy túl jó legyen,
Csak kicsit engedjen szabadnak lenni még.  

Úgy jó, ha én sem tudom,
Csak észrevétlenül segít engem.
Nem kell, hogy védjen nagyon –
egészen elveszni ne engedjen.
Nem kell, hogy őrült legyen.
Kísérjen el minden bolond úton.
Nem kell, hogy égjen velem,
Csak néha ő maga tüzet gyújtson még.    

 Igazi asszonyt, azt szeretnék.
 Tanúm az ég,
 Akikkel találkoztam rég,
 Az eszemet is elvették.
 Igazi asszonyt, azt szeretnék.
 Sosem elég.
 Miattuk egyszer még
 A pokolra is elmennék.

Még egy kő a hátizsákban.
Még egy gond töri a vállam.
Fogy az egyik, érik valami új.
Cipelem már, mióta élek.
Fogy a lelkem, attól félek.
Uram, látod, túl sok már a súly.
 Ennyi erőm honnan volna?
 Nekivágni a hegynek újra.
 Így is, úgy is ugyanaz a vége.
 Pihenni, az volna végre jó.  

Még egy kő a hátizsákban.
Nem biztos, hogy erre vártam.
Uram, ez már túl sok ajándék.
Valamennyit végy le rólam.
Van részem elég a jóban.
Esküszöm, hogy bőven marad még.
 Ennyi erőm honnan lenne?
 Tehervonat a végtelenbe.
 Így is, úgy is ugyanaz a vége.
 Pihenni, az volna végre jó.     

  Szerelmem itt aludna az ágyamon.
  Ölelésre ébredhetnénk bármikor.
  Nem kéne aggódnunk a másnapon.
  Az is csak jönne, menne.
  Örömünk volna benne.  

Nincs idő, hogy végigmondjam,
Mennyi minden mehetne jobban.
Visz a sodrás. Nincsen megállás.
Sok a kő a hátizsákban.
Sok a gond, és töri a vállam.
Fogy az egyik, érik valami más.
 Ennyi erőm honnan volna?
 Nekivágni újra meg újra,
 Mikor úgyis ugyanaz a vége.
 Pihenni, az volna végre jó.     

  Szerelmem itt aludna az ágyamon.
  Ölelésre ébredhetnénk bármikor.
  Nem kéne aggódnunk a másnapon.
  Az is csak jönne, menne.
  Örömünk volna benne.

Anyám a párnába temette a fejét,
Zokogott már, mint egy buta kölyök.
Nem hitte el, hogy én más vagyok, mint apám.
Nem hitte el, hogy én még visszajövök.
Sok éve annak, hogy azt sem tudom már,
Sírtam-e én is, mikor ő is elhagyott.
Háttal a háznak, arccal az ég felé
Először éreztem, hogy szabad vagyok.    

 Megyek tovább, ugatnak a kutyák.
 Testvér vagyok, egyik se bánt.
 Mindegy hová, úgysem várok csodát.
 Megyek, megyek tovább.  

Volt egy babám, egy amszterdami madám,
Meleg szívű és gyönyörű szép.
Vigyázott rám, amíg törékenynek tudott.
Ha tudom, egyszer megköszönöm még.
Egy öreg matróz egy hannoveri bárban
– egyedül voltam és nagyon elhagyott -,
egy üveg rummal, és egyetlen gitárral,
érezni a bluest, majdnem megtanított.
 

 Megyek tovább, ugatnak a kutyák.
 Testvér vagyok, egyik se bánt.
 Mindegy hová, úgysem várok csodát.
 Megyek, megyek tovább.

video

Hosszú eső zuhogott rám
ködben didergő délután.
Minden elbújt, és minden messze volt.
Árnyékautók. Kísértethajók.
Csapzott madár, a levegőben
meg nem tartja már a szíve sem.
Süllyedt lassan. Előttem földet ért.
Lehúnyt szemmel csak világot cserélt.  

Folyt el az idő patakokban.
Nőtt az országút a lábamban.
Tudtam mindig, hogy egyedül vagyok.
Félig szerencsés. Félig átkozott.
Ázott kutyák csaholását,
éhes csavargók csillagát,
bárhol voltam, követni könnyű volt,
ha már az isten közéjük sorolt.    

 Nem adom el a lelkem senkinek.
 Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
 de nem az övé, és úgy vigyázzon rá,
 mintha életben ő tartaná.
 Nem adom el a lelkem senkinek.
 Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
 és nem az övé. Úgy vigyázzon rá.
 Úgysem láthat már túl soká.  

Hosszú eső zuhogott rám,
szélben tekergő éjszakán.
Nevem nem volt. Reményem se sok.
Boldog voltam, hogy akárhogy vagyok.
Angyal nem járt az utakon már.
Hogy ördög segítsen, azt nem hagynám,
de jöttek sokan, hogy mutassák a jót.
Ázott kutyák. Éhes csavargók.    

 Nem adom el a lelkem senkinek.
 Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
 de nem az övé, és úgy vigyázzon rá,
 mintha életben ő tartaná.
 Nem adom el a lelkem senkinek.
 Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
 és nem az övé. Úgy vigyázzon rá.
 Úgysem láthat már túl soká.

Próbáld meg vízzel. Próbáld meg tűzzel.
Próbáld meg vassal, vagy akárhogyan.
Az eredményt látod. Próbáld meg máshogy.
Míg el nem találod, másvalami kell.  

Próbáld meg ésszel, keményebb kézzel,
tengernyi pénzzel, vagy akármivel –
nem fogy az átok. Messziről látod,
ott megy a párod másvalakivel.    

 Egy kicsit lépj közelebb.
 Egy kicsit légy gyerekebb.
 Egy kicsit légy szomorúbb.
 Lehet, hogy sikerül úgy.  

Próbáld meg szebben. Próbáld meg jobban.
Próbáld meg egyszer őszintén.
Ne hazudj semmit. Ne tagadj senkit.
Ígérj meg ennyit már az elején.  

Próbáld meg szívvel. Próbáld meg hittel.
Próbáld meg érzéssel, ahogy tudod.
Lehet, hogy jó lesz. Lehet, hogy nem lesz.
De kitarthat addig, míg nincs valami jobb.    

 Egy kicsit lépj közelebb.
 Egy kicsit légy gyerekebb.
 Egy kicsit légy szomorúbb.
 Lehet, hogy sikerül úgy.    

 Egy kicsit válts szerepet.
 Egy kicsit légy szelídebb,
 és legyen ő szabadabb.
 Lehet, hogy sikerül úgy.

Ki tudja, mi felé megyünk.
Pokol vagy mennyország:
Hol van az egyik?
Melyik a másik?
(És) ott majd mi vár ránk?  

Lebegünk szakadék fölött.
Megyünk a köveken át.
Dühök is voltak,
csöndek is vannak,
csak egy nincs: hogy nincs tovább.    

 Már eleget fordult úgy,
 hogy ne legyen másik út,
 hogy ne tudd másképp.     

  Éjjel és hajnal újra.
  Minden óra újra húzva.
  Fél négy lesz tíz perc múlva,
  úgy ahogy mindig.
  Széttörve, megtisztulva,
  mindennap kezdjük újra.
  Fél négy lesz tíz perc múlva.
  És itt már mindig.  

A csónak tudja a folyót.
A mozdony nem téved el.
Ennyi a dolga.
Ennyi van írva.
Lenni, ahogy lenni kell.
 És valamit tudni még.
 És valamit adni még.
 Elfogyunk másképp.     

  Éjjel és hajnal újra.
  Minden óra újra húzva.
  Fél négy lesz tíz perc múlva,
  úgy ahogy mindig.
  Széttörve, megtisztulva,
  mindennap kezdjük újra.
  Fél négy lesz tíz perc múlva.
  És itt már mindig.    

Már hidegek voltak a hajnalok,
be kellett gyújtani újból.
Ültünk a tűz előtt a maradék borral.
Zörgött a magnó a lejárt szalaggal,
és nem állt föl elzárni senki.
Valahogy mindegy volt.
Keserű voltam.
Feje a vállamon,
úgy aludt el.  

Istenem, hány éve nem láttam már,
pedig őrülten hiányzott néha.
Kicsi kis királynőm.
Hétéves társam.
Mikor búcsúztam tőle, és otthagytam a várost,
nem hittem volna, hogy egyszer
majd bánata hozza el,
úgy tíz év után.  

Mariann, Mariann,
hogyan is mondjam, hogy ami van,
az szomorú, de azért
ne vedd túl komolyan.  

Mert szerelmek jönnek és mennek,
és hidd el, hogy nincs, aki tanácsot adhat,
hogyan is éljük túl, ha egyedül hagynak.
Hogyan is kell, hogy élj,
ha egyedül vagy.  

Szerelmek jönnek és mennek,
és hidd el, hogy nincs, aki tanácsot adhat,
hogyan is éljük túl, ha egyedül hagynak.
Hogyan is kell, hogy élj,
ha egyedül vagy.

Itt áll a kapu előtt
a kocsi, amelyik elviszi őt.
Már fogja a csomagokat,
az ajtón már ott az új lakat.
Nagy lesz a kicsi lakás.
Olyan furcsa ez a változás.
Most még alig hiszem el,
hogy soha többé nem lesz itt velem.
S ha telefonálsz,
arra kért, hogy én mondjam el,
és én félek nagyon,
hogy szomorú leszel.

A nővérem holnap már nem lakik itt.
Ne haragudj rá hogy el sem búcsúzik,
de tudod milyen régen várt valakit,
aki ma este érkezik.  

Hányszor láttam az ablakon át,
hogy támasztod a szemközti ház falát.
És én tudtam, hogy szereted őt,
csak kimondani sohasem volt erőd.
Telefonon
néha pár szót váltottatok.
Ugye elhiszed már,
nem sok értelme volt.

És a nővérem holnap már nem lakik itt.
Ne haragudj rá, hogy el sem búcsúzik,
de tudod, milyen bolond, ha szeret valakit.
És pár szó úgyse segít.
A nővérem holnap már nem lakik itt.
Ne haragudj rá, hogy el sem búcsúzik.
De gyere el néha, ha úgy gondolod,
hiszen én – itt maradok.

Kedves kishúgom.
Azt mondod, egy éve, hogy nem írtam.
Meglehet.
De a költözés miatt magam is csak
jól megkésve kaptam kézhez
a leveled.
Na persze, ezt nem tudod.
Egy ismerősnél szereztem
egy olcsó albérletet,
és végre, végre már
egy kicsit könnyebb lesz
talán.  

Csak az a baj, a pénz sosem elég.
Minden utcában van egy áruház,
s te tudod jól, én milyen könnyelmű vagyok,
ha te nem vagy velem, hogy vigyázz.  

A várost megszoktam.
Van már egy barátnőm is, Éva.
Rendes lány.
Négyig dolgozik,
aztán elcsábít egy moziba
minden délután.
Csak este, ha vége van egy napnak,
kicsit rossz, hogy egyedül megyek haza,
és csöndjével vár
egy félig idegen szoba.  

És az a baj, a pénz sosem elég.
Minden utcában van egy áruház,
s te tudod jól, én milyen könnyelmű vagyok,
ha te nem vagy velem, hogy vigyázz.

Már megreformált iskolába jártunk,
mégis rég elavultak az első könyveink,
és felnőtt fejjel az ábécét is újra át kell vennünk,
a hitünk s a fantáziánk szerint.  

A nekem most annyit jelent: asszony
a B biztosan barátság-betű.
A C csapdát vagy csodát rejt, a D-vel dalokat írok.
Az E ezer emlék, ez eddig egyszerű.  

Fenemód félek a Gépies Gonoszságtól,
de a Heilig-Horváth betűkben hiszek.
Irigy sosem voltam, így ígérhetem,
amíg játszhatom, addig jókedvű leszek.
 
A K egy kedves, komolytalan kópé.
L-lel lustálkodni volna jó.
M-mel mindig mosolygok, az N-nel nő vagyok.
Az O-hoz az otthon, és ahhoz Ő való.  

Pózokkal is próbálkozunk párszor,
vagy ránk fogják, de remélem ritkán.
Sírni sem szégyen, hogyha szigorúan szólsz,
és tévedni sem tilos, te is tudod talán.  

Az U-ban az újat keresem, míg élek,
és hiszem hogy az x-et megfejthetem.
Míg a Z a zene Ü-vel üres nem leszek sosem,
és a V az mindig eszményi lesz nekem.  

És új szavakkal elkezdhetjük újra.
Még sok minden van elmondható,
ez valahol jó.
De tanuld meg és tanítsd meg: nem a betű tehet róla,
hogy simogat, vagy megmérgez a szó.

A bálterem csillog.
A vidám tömegben
a lány néma szigetként áll.
Körötte csend van,
ahogy mindig szokott,
ki tudja, mióta már.
A szikrázó tükrök
nem őszinték hozzá,
de más látszik és mást lát a lány.
És sehol nincs ember aki Iátná, amit ő.
És nem volt, és nem lesz talán.  

És reggel felébred,
újból idegen ágyban.
Ruhája a földön hever.
A konyhában elzár egy csöpögő csapot,
s egy bögrében kávét kever.
Aztán rágyújt és nézi,
a fűst merre száll,
és az ablaknál hogy tűnik el.
Később az ajtót
csendesen zárja,
hogy a fiú ne ébredjen fel.  

Az utcára lépve
felnéz az égre.
A tavasz nincs túl messze már.
Átvág a parkon,
ahol zöld már a fű,
s kicsit távolabb metróra száll.
A hajnalok népe
félig még alszik,
és talán még csodákra vár.
Egy reggeli újság
a címlapon írja,
az idén végre szép lesz a nyár.
Meglehet, így lesz
talán.

Az este rontja a kedvem,
ha egyedül töltöm el.
Nem találom a helyemet addig,
míg meg nem érkezel.
Ott leszek hétkor, de addig
azért ugye majd felhívsz még.
Olyan jó lenne hallani a hangod,
mielőtt indulnék.  

Egy hétköznap este.
Ha nem hoz valami mást,
tévét nézünk és ágyba bújunk.
 De ne mondd el a folytatást.  

Reggel főzök egy kávét,
és hogy zenére ébredj fel,
egész halkan bekapcsolom a magnót.
Jó reggelt, kedvesem.
Jó reggelt neked is, drága,
kicsit álmosan mondom még.
Milyen jó, hogy vannak ilyen esték,
és milyen jó, hogy vagyunk még.  

Hétköznap este.
Ha nem hoz valami mást,
tévét nézünk, és ágyba bújunk.
  De ne mondd el a folytatást.
Hétköznap este.
Ha nem hoz valami mást,
tévét nézünk, és ágyba bújunk.
  De ne mondd el a folytatást.

A hétvégi esték a klubban teltek el.
A zenekar játszott, és ott volt a sok haver.
Valahogy véget ért – ért, amennyit ért,
van, aki azt mondja, sajnálni nincs miért.
Az áldott-átkozott hatvanas években
milyen ártatlan volt minden szerelmem.
Valahogy véget ért – ért, amennyit ért,
de oda nem adnám most már semmiért.  

A határon túl még nem jártam soha, sehol.
Sor került arra is, hetven-valamikor.
És az összes pénzemért – ért, amennyit ért –
lemezeket hoztam, ki tudja már, miért.
Még összejöttünk páran, ha alkalmas volt a lakás,
de egyre több volt a rosszkedvű búcsúzás.
Valahogy véget ért – ért, amennyit ért.
Küzdeni tanultunk köznapi dolgokért.  

És a nyolcvanas évekre türelmesek lettünk.
Gyűlt a tapasztalat.
És lassan számba kellett vennünk,
álmainkról mennyi bőr leszakadt.
És ha a videón látjuk Etiópiát,
titok, merre tart a világ.
Majd a kilencvenes kőnél
megtudod az útirányt.  

Ne bánkódj azért,
ha valami véget ért.
Tedd a helyére.
Ért, amennyit ért.    

Mondd, hova tűnt a sok jó barát?
Látod, ajtót se nyitnak ránk
egy ideje már.
Mondd, mitől van ez a változás?
Mi vagyunk, vagy az élet más
egy ideje már?  

Mondd, hol a társaság, az örökös viták,
a végigjátszott éjszakák?
És túl az ellentéteken,
az elment éveken,
miért kell, hogy így legyen?
Mondd el, hova tűnt a sok jó barát?
Látod, ajtót se nyitnak ránk
egy ideje már.  

Hol van, hol a rengeteg ismerős,
akikkel néhanap összejössz valamiért?
És mondd, hova tűnt a sok ellenség,
aki ízekre tépne szét – de értene még.  

Mondd, hol a társaság, az örökös viták,
a végigjátszott éjszakák?
És túl az ellentéteken,
az elment éveken,
miért kell, hogy így legyen?
Mondd el, hova tűnt a sok jó barát?
Látod, ajtót se nyitnak ránk
egy ideje már.  

Mintha egy kis szigeten léteznénk,
és szigetek körül keringenénk.
Mondd, hova tűnt a sok jó barát?
Látod, ajtót se nyitnak ránk
egy ideje már.
Mondd el, hova tűnt a sok jó barát?
Látod, ajtót se nyitnak ránk
egy ideje már.    

Mondd el, hogyha újra látod őt,
és megkérdezné, mi történt velem,
amióta nincs már közös dolgunk –
mondd el, hogy nem könnyű ma sem.
Mert sok mindenre emlékezem még.
Bántott néhány ártatlan szava,
s oly nehéz volt elbúcsúznom tőle.
De nem hibáztatom soha.  

És ha kérdezi,
azt is mondd neki,
szeretném, ha megértené egyszer,
hogy nem tehettem mást.
Az apró kis sebek
kényelmetlenek,
de elkerültünk általuk egy rosszabb,
egy gonoszabb folytatást.  

Nem hazudtam sosem,
esküszöm, sosem.
Egyszerűen csak az idő hozta
a legtöbb változást.
És ha kérdezi,
azt is mondd neki,
szeretném, ha megértené egyszer,
hogy nem tehettem mást.  

Mondd el, hogyha újra látod őt
– ha egyáltalán emlékezik rám -,
hogy néhány dolgot én is nagyon bánok,
így, néhány év után.

Kicsit közelebb is jöhetnél.
Kicsit kedvesebb is lehetnél.
Vedd észre már, hogy fázom,
hűvös nagyon az éj.   Kicsit közelebb is jöhetnél.
Kötve hiszem, hogy ne értenél.
Ennél okosabbat éjjel úgysem tehetnél.  

Vége van a napnak, engedd el magad.
Ahogy éppen állnak, úgy hagyd a dolgokat.
Reggelig várhat, bármit is csinálsz.
Csak azt nem értem, te mire vársz.  

Kicsit közelebb is jöhetnél.
Kicsit kedvesebb is lehetnél.
Ennél jobbat már ma éjjel úgysem tehetnél.  

Vége van a napnak, engedd el magad.
Ahogy éppen állnak, úgy hagyd a dolgokat.
Reggelig várhat, bármit is csinálsz.
Csak azt nem értem, te mire vársz.  

Kicsit közelebb is jöhetnél.
Kicsit kedvesebb is lehetnél.
Olyan jó lenne, ha most is hajnalig szeretnél.
Kicsit közelebb is jöhetnél.
Kicsit kedvesebb is lehetnél.
Ennél okosabbat, hidd el, úgysem tehetnél.
Ennél okosabbat, hidd el, úgysem tehetnél.    

Ha jön az ősz, csupa felhő lesz a város,
szólt a kis Mariann.
Neked jó, te már nem leszel itt akkor,
mondta szomorúan.
Egy padon ültünk. Ő rágógumit rágott,
és a kezembe csúsztatta kis kezét.
Már hűvös volt a parkban.
Gyere, menjünk, mondtam.
Fáradt vagy és álmos biztosan.  

A szállodában ittunk még egy kólát,
többre nem volt idő.
Hazavittem, s mellettem úgy lépdelt,
mint egy igazi nő.
Kicsit furcsán köszöntem el tőle –
majdnem este volt már, és nyolckor
színpadon kellett lennem -,
de még hallottam, hogy csöndben
megkérdezi tőlem:
ugye eljössz még?  

Mariann, én tudom, mit ígértem.
Látod, emlékszem rá,
bár azóta elmúlt már az ősz is.
Ez se tartott soká.
És azóta úton vagyok mindig.
Várnak ott, ahol kell a dal még.
Vezet a jószerencse.
Ki tudja, holnap merre.
De Mariann, ez a dal most
a tiéd.

Mennyi mindent tervezünk és halasztunk el,
mert ráér még a szeretnénk, ha sürgősebb a kell.
Mert nincs, nincs, nincs, nincs időnk,
mert még nincs, nincs, nincs, nincs időnk.  

Tudjuk, mennyi jó dologról maradtunk le már,
de a szép mindig csak sántikál a fontosabb után.
Mert nincs, nincs, nincs, nincs időnk,
soha nincs, nincs, nincs, nincs időnk.  

És nézd, a nyár is hogy elfutott velünk.
Jövőre majd barnábbak leszünk.
De ne félj, kicsim, lesz egy jókedvű telünk,
és esténként, ha jó idő lesz, tévét is nézhetünk.  

Mennyi mindent de jó volna megkóstolni még,
és mennyi helyre vágyunk még, vagy visszavágyunk rég,
de nincs, nincs, nincs, nincs időnk,
erre nincs, nincs, nincs, nincs időnk.  

És nézd, a nyár is hogy elfutott velünk.
Jövőre majd barnábbak leszünk.
De ne félj, kicsim, lesz egy jókedvű telünk,
és esténként, ha jó idő lesz, tévét is nézhetünk.  

Azt mondják, a fáradt motor egyszer csak leáll.
Szórakozni, kikapcsolódni, pihenni kéne már,
de nincs, nincs, nincs, nincs időnk,
soha nincs, nincs, nincs, nincs időnk.
Semmire nincs, nincs elég időnk,
Semmire nincs, nincs elég időnk.
Majd lesz, ha már nem lesz hozzá erőnk.

Nyár. Csak volna vége már.
Mire jó, hogy megzavart?
S ha már mindent felkavart,
mit akar még? Mire vár?
Nekem túl szép, túl bolond
ez a nyár.
Mondd mi történt velem?
Boldog voltam. Nem tudom.
Mégis, csönd volt és nyugalom.
Ez az egész hol van már?
Nekem túl szép, nekem túl bolond
ez a nyár.  

Félek, amit érzek, ismerős,
és én nem vagyok elég erős.
Tudom, talán nem volna késő még,
ha úgy mint máskor,
most visszafordulnék.  

De nem, már nincs több híd.
Túl messze a másik part.
Más ez? Vagy csak én vagyok más?
Van-e, lesz-e még folytatás?
Mindegy, én nem bánom már.
Ahhoz túl szép, túl bolond
ez a nyár.
Ahhoz túl szép, túl bolond
ez a nyár.

Hétfő délután. Esik napok óta.
Szemben a szeptemberi part,
ködbe burkolózva.
Tűzszőke álom volt a nyár.
Szürke, megfáradt asszonyként
szeretőre vár.
Igen, értem, de mégis szomorú
ez az elkésett randevú.  

A kertben rozsda ül egy ottfelejtett széken.
A szálló üres teraszán a konok csöndet nézem.
Tűzszőke álom volt a nyár.
Szürke, megfáradt asszonyként
szeretőre vár.
Igen, értem, de mégis szomorú
ez az elkésett randevú.