Megint éjjel, és én nem tudom,
mért nem alszom. Fények nem zavarnak.
A zajok elvonultak másfelé.
Sötét minden utca. Üres minden ablak.
 Annyi mondat van még, amit írhatnék,
 hátha érdekelne, mi volt és hogy történt,
 hányszor kezdtem én is újra.     

  Éveken túl, álmokon túl,
  bármi is ér, semmi sem új.
  Éjjelen túl, nappalon túl,
  bármi is vár, semmi sem új,
  mindenen túl.  

Hányszor tudtam volna, mit tegyek,
mégse tettem. Féltem, én veszítek.
Hányszor éreztem, hogy nem lehet,
azért megpróbáltam. Talán több, mint bátran.
 Sose gondoltam rá, milyen álruhát,
 páncélt, jelmezt húzzak, mit vár a külvilág.
 Úgyse mások hittek bennem.     

  Éveken túl, álmokon túl,
  bármi is ér, semmi sem új.
  Éjjelen túl, nappalon túl,
  bármi is vár, semmi sem új,
  mindenen túl.  

Már mindenfelé jártam.
Én elhittem, hogy égni kell.
És fordult, ahogy fordult,
sosincs válasz rá, hogy így van-e jól.     

  Éveken túl, álmokon túl,
  bármi is ér, semmi sem új.
  Éjjelen túl, nappalon túl,
  bármi is vár, semmi sem új,
  mindenen túl.