A Piramis volt az első olyan banda, ahol feltűnt számomra, hogy a nóták szövegei mennyire hűen tükrözik az akkori kor hangulatát. Rövid kérdezősködés után kiderült, hogy nem az énekes, de még csak nem is valamelyik banda tag írja a szövegeket, hanem egy Horváth Attila nevű illető. Mellesleg, hozzá fűződnek a korábbi Taurus és az akkor fénykorát élő Korál együttes prózái is. Azt is megtudtam, hogy nem az a kimondott rocker figura, akit én elképzeltem magamban, hanem egy misztikus pali, aki többnyire a Budapest Szálló bárjában szokott ücsörögni.
Amikor bekerültem a Karthágóba, irigykedve hallgattam azoknak a zenekaroknak a szövegeit, amelyeknek Attila írt. Nem mintha Szigeti Feriék soraival nagy gondjaim lettek volna, de sohasem éreztem azt a telitalálatot, amire ő képes volt. Amikor a Piramisból elment Révész Sándor, hívtak a helyére, de akkor nemet mondtam a felkérésre. Lehet szeretni, vagy utálni Révészt, viszont azt nem vitathatja senki, hogy olyan fajsúlyos egyénisége volt a szakmának, akit nem lehet helyettesíteni. Bár akkoriban sokan párhuzamot vontak köztem és Révész között, csakis annyiban hasonlítottunk egymáshoz, hogy mindkettőnknek haj volt a fején és nem dörmögve énekeltünk. A lényeg, hogy nem mentem a Piramisba. Később, amikor leállt a Karthágó, Som ismét megkeresett, hogy szeretne egy szupergruppot összehozni. Nagyon vonzott az ex Piramis főnök profizmusa, no és a többiek – Gigor Karcsi, „Fidó bácsi” és Szekeres Tamás – zenei múltja, ám a legfőbb ok arra, hogy igent mondjak, Horváth Attila személye volt. Így alakult meg a Senator.
Ekkor találkoztam először Attilával, akihez szinte az első pillanattól kezdve egyfajta atyai barátság kötött. Nem tudom, hogy más énekesekkel mi a módszere, de engem a szárnyai alá vett és tanítgatni kezdett. Hosszú éjszakákat töltöttünk együtt. Felmentem hozzá, iszogattunk, majd a végén valamelyik bárban virradt ránk a reggel. Abban az időben főleg underground és avantgárd bulikra jártam, ahová gyakran elhívtam, ő pedig bevezetett az éjszakai bárok világába. Mert abban nagyon otthon volt. Bepillanthattam egy olyan világba, amiről addig fogalmam sem volt. Rengeteg tapasztalatot és élményt gyűjtöttem Attilával, de csak később esett le a tantusz, hogy a találkozásaink alatt szabályosan tanulmányozott, mielőtt dalokat írt volna nekem. Elég válságos időszakát éltem az életemnek. Válófélben voltam a feleségemtől, az új barátnőmmel pedig épp csak kóstolgattuk egymást. Attila hihetetlenül nyitott volt a problémáimra. De nem csak az enyémekre, szinte mindenkiére, akivel leült beszélgetni. Jól esett, hogy soha sem mondta, időnként milyen hülye vagyok, nem ítélt el, sokkal inkább megpróbált azonosulni a gondjaimmal és az örömeimmel. Talán ezért a tulajdonságáért is szeretik őt olyan sokan.
Már vagy fél éve barátkoztunk, amikor megjelent az első nekem írt szövegekkel. Elolvastam, és majdnem betojtam, annyira önmagamat láttam viszont a sorokban. Fel is háborodtam egy kicsit: Micsoda dolog, hogy ez az ember az én agyammal gondolkodik?! Persze, inkább örültem, mert hiába éreztem mindazt, amit leírt, én sohasem tudtam volna úgy szavakba önteni a gondolataimat, ahogyan ő tette. Ma már tudom, hogy a nagyfokú beleérző képessége miatt tud hiteleset írni olyan különböző egyéniségeknek is, mint mondjuk Balázs Fecó, vagy Horváth Charlie. A legnagyobb csoda mégis az volt számomra, hogy a teljes, velem való azonosulása ellenére, mindig felfedeztem a szövegeiben őt magát is.
A Senator megszűnése után természetesen barátok maradtunk. Vonzott a társasága. Gyakran feljártam hozzá, ahol könyvekről, filmekről, de főleg zenéről beszélgettünk. Hamar kiderült, hogy számtalan közös kedvencünk van. Például, jó néhány folk együttes. Nem gondoltam volna azt sem, hogy Attila hallatlan nagy Neil Young és Donovan rajongó, pedig minden lemezüket begyűjtötte.
Később, amikor az East-be kerültem, rendszeresen jártunk külföldre koncertezni, így megszakadt a kapcsolatunk. Igaz, csak átmenetileg. Ahogy elindult a saját bandám – a Dirty Blues Band -, megint összehozott bennünket az élet. Ekkor már magamnak írtam a dalszövegeket. Nem hiszem, hogy össze lehetne hasonlítani az általam kiagyalt sorokat az Attiláéval. Talán csak egy szempontból: én is kínosan ügyelek arra, hogy bármit is vessek papírra, az nyelvtanilag helyesen, magyarul hangozzék. A többi Horváth Attila-fortélyt meg sem próbálom lenyúlni. Úgy sem lennék képes arra, hogy egy hétköznapi helyzetet pár szóban, hitelesen és már-már filozófiai mélységekben ábrázoljak, mint ő. Természetesen, a közhelyek és sablonok mellőzésével. Például, sohasem írt olyasmiket, hogy „fogd a két kezem”, meg hasonló baromságok, amit ha hallok, a hátamon feláll a szőr.
Azt hiszem, a barátságunk a Tokaji Rock Gyermekei Táborban teljesedett ki, ahol mindketten igyekeztünk átadni a tapasztalatainkat a fiatal együtteseknek. No és persze, egymásnak is. Engem például, Attila ott tanított meg inni. Ellentétben velem – aki a blues zenészek zabolátlan és szertelen életét éltem -, Attila módszeresen és tudományosan itta az alkoholt. Rá kellett jönnöm, hogy nagy titkok tudója.
Az első napokban hagyta, hogy elfogadjam mindenki meghívását, össze-vissza, ahogy jött. Sört a borra, pálinkát a konyakra, vodkát a rumra. Még abba is belement, hogy magammal hurcoljam a kocsmákba, holott ő csakis a bárban érezte jól magát. Ez egy máig is fennálló ellentét köztünk. Én a kocsma hangulatát, ő pedig a bárokét imádja. Sokat vitatkoztunk, hogy az ország legjobb bortermő vidékén miért pont a legjellegtelenebb – mellesleg az egyetlen – bárt részesíti előnyben és nem a számtalan hangulatos tokaji borozót.
Eleinte türelmesen hagyta, hogy kitomboljam magam a hörpintőkben, aminek a vége iszonyú másnaposság lett. Szenvedtem egész nap, és csak estére tértem magamhoz. Panaszkodtam is neki, ha ez folytatódik, meg fogok halni. Ezt ő is így látta, ezért amikor feljött a hold, belémkarolt és ezt mondta: – Eddig én kísérgettelek, most te gyere velem! Kezdődik az italozási tanfolyam! Beültünk a gengszter fazonokkal és félvilági nőkkel tarkított szórakozóhelyre. Félmeztelen csajok vonaglottak a zsebkendőnyi színpadon, amivel mi vajmi keveset törődtünk. Legurítottunk két-három sört a torkunkon, ami nagyjából helyre hozta a háborgó gyomromat és beszélgettünk. Pontban este tízkor Attila korszakos bejelentést tett: – Felejtsük el a sört, eljött a „dózistájm”! Azaz, a vodka-kóla dózis ideje. Attól kezdve lassan, de biztosan mérhetetlen mennyiségű keveréket ittunk meg. És csodák csodájára, nem borultunk fel a piától reggelig. Sőt, alvás nélkül másnap még tanítani is tudtunk, majd következhetett a délutáni csendespihenő némi szunyókálással. Másnaposságról szó sem esett, hacsak annyiban nem, hogy ébredés után kicsit jobban kívántam a sört.
Állítólag, ezzel a módszerrel írja Attila a szövegeit. Lehet is benne némi igazság, mert azt az egyébként félórás állapotot tudja ily módon több órával meghosszabbítani, amikor ivás közben megered az ember nyelve és hihetetlenül jó gondolatok hagyják el az agyát. A „tanfolyam” elvégzése óta így váltjuk meg minden nyáron Attilával a világot Tokajban.
Ezzel a sztorival el is érkeztünk a mához. Nagy örömmel hallottam pár hete a hírt, hogy Szigeti Feri megegyezett Attilával, hogy a készülő új Karthago-albumra ő írja a szövegeket. Én a „nagy öregek” közül négy szövegírót ismerek el. Bródy Jánost, Sztevanovity Dusánt, Demjén Ferencet és Horváth Attilát. Bródyt csak a művein keresztül ismerem, de nem hiszem, hogy sok közünk lenne egymáshoz. Dusánt nagyon nagyra értékelem, viszont ő csak Presseréknek ír. Rózsi pedig olyan sorokat alkot, amelyeket csak tőle tudok hitelesnek elfogadni. Például, ha valaki más azt énekelné nekem, hogy „Sajtból van a hold”, bizonyára mosolyognék, ám Demjéntől meghatódva hallgatom. Nem is maradt más „költőkirály” számunkra a szakmában, csak Horváth Attila. Mint minden klasszikus rockzenét játszó banda, mi is romantikusak és érzelmesek vagyunk, ám soha nem akarunk nyálasak lenni. Attila ebben nagyon otthon van. Mindig sikerült megtalálnia azt a keskeny pallót, amely elválasztja a valódi érzelemgazdagságot az érzelgősségtől. És ami a legfontosabb: mindegyik verséből sugárzik a műfaj alapgondolata, a szabadság iránti vágy.