Amikor ez a dal született, ’94 januárja volt, piszkos, unalmas és fáradt tél. Charlie első szólólemezére készültünk éppen, és olyan albumot akartunk írni, amelyben benne van az a húsz-egynéhány év, amit a rockban töltöttünk párhuzamos – a geometria törvényeit meghazudtolóan időnként mégis egymás felé közelítő – pályákon. A korai évek szellemét akartuk megidézni, amikor teljes lendülettel vágtattunk át a napokon, mindent meg akartunk kóstolni, mindent meg akartunk élni, és mindig az adott pillanat volt a legfontosabb, mert az volt az igazi, az volt a miénk, és nem érdekelt a holnap, mert az egy másik – távoli, idegen, megfoghatatlan – világ.
És talán még hiszünk abban is, hogy ha megkapjuk azt, amit soha nem kaphattunk meg, ha megtörténik a csoda, ha mégis jön a Rolling Stones, akkor újra együtt leszünk.
És tegnap megtörtént.
Egy kicsit későn, és nem úgy, ahogy elképzeltük.
Gigantikus, szinte hibátlan szuperprodukciót kaptunk, ugyanolyant, mint bármelyik földrész bármelyik metropolisa. Óriásszínpadon, huszonegyedik századi technikával, lézerrel, multimédiával, komputerrel. Megdördült a buli. Zene szólt kristálytiszta minőségben és lenyűgöző látvánnyal kísérve.
De mi nem erre számítottunk. Nem egy szuperprodukció tökéletesen kiszolgált nézői, hanem egy óriási és felejthetetlen házibuli elvarázsolt résztvevői szerettünk volna lenni. Amikor nem számít, hogy megint mindent megpróbált az eső, hogy elrontsa a kedvünket. Amikor nem számit, hogy néha hamis a gitár; nem jön ki egy-egy hang úgy, ahogy kellene. Amikor nem számít, hogy műanyag pohárból kell inni a sört – micsoda barbárság! – százötvenért.
Beindulunk, táncolunk, énekelünk, egyformák vagyunk. Szépek és fiatalok. Nyitottak és szerelmesek. Mert itt van Angie, Jumpin’ Jack Flash, a Honky-Tonk Woman és a többiek. Ünnep van.
Nekünk, személy szerint, egyes-egyedül kizárólag nekünk szólnak a mi nótáink, nekünk énekel Mick Jagger, nekünk gitározik Keith Richard és Ronnie Wood, nekünk dobol Charlie Watts, Gyönyörűek a mi barátnőink, amikor belefeledkezve a zenébe, melltartóra vetkőznek a langyos esőben, bőrükön visszatükröződnek a pillanatonként változó színű fények. Gyönyörűek a mi gyerekeink, akiket elhoztunk, hogy ők is érezzék, amit mi éreztünk nem is olyan régen.
Ha nem lennénk ilyen sokan – pedig jó ám, hogy ilyen sokan vagyunk -, közelebb kerülhetnénk a srácokhoz, beszélgethetnénk is, kezet foghatnánk velük, megcsókolhatnák a kedveseinket, akik ettől boldogok lennének – végül is ezt akarjuk: őket boldoggá tenni, nem? -, felejthetetlen este lenne. Talán utána még maradnánk is egy kicsit együtt sörözgetni, megdumálni, hogy mi is van most itt, meg a nagyvilágban, meséljetek, merre jártatok, merre indultok innen, ugye visszajöttök még…
Nem jött létre a kapcsolat. A zeneipar megasztárjai látogatták meg Budapestet, egy csomó ismert, régi jó nótát játszottak el – modernizált változatban – az összesereglett tömegnek. Hiánytalanul megkaptuk, ami a pénzünkért jár. We could get the satisfaction. Egy korszak végérvényesen lezárult. Őrizzük meg, ne felejtsük el.
Széledjünk szét és éljünk tovább úgy, ahogy tudunk. Több ilyen ünnep valószínűleg nem lesz már.
De ha mégis jön a Rolling Stones…

  (Megjelent: Új Magyarország, 1995.)