Csak szerep, és szerep, és szerep.
Én mindig játszom,
és csak az országút és a színpad változó.
Most csak ezt, csak itt, csak így.
A mást majd máshol.
Sose gondoltam, hogy másképp volna jó.
Ha így nem szeretném,
el sem mesélném,
(hogy)
hányszor voltam már
elveszett egy városban,
és hányszor ébredtem
ismeretlen ágyakban.
És sosem tudom, egy új dalban
aki vérzik vagy felrobban,
az én vagyok,
vagy a démon, aki bennem van.
Csak zene, és zene, és zene,
és őrült tempó.
Aztán egy cseppnyi csönd, és újból nincs határ.
És recseg, és ropog, és robog
a régi autó.
Sose képzeltem, hogy máshogyan kéne már.
Ha bármi szakít szét,
nincs jobb segítség,
(hogy)
hányszor voltam már
elveszett egy városban,
és hányszor ébredtem
ismeretlen ágyakban.
És sosem tudom, egy új dalban
aki vérzik vagy felrobban,
az én vagyok,
vagy a démon, aki bennem van.
Hányszor voltam már
elveszett egy városban,
és hányszor ébredtem
ismeretlen ágyakban.
És sosem tudom, egy új dalban
aki vérzik vagy felrobban,
az én vagyok,
vagy a démon, aki bennem van.
Amikor összejön minden,
nincs is mit mondani már.
Történnek sorban a dolgok,
egyik a másik után.
Nincs helyes megfejtés, se tudomány, sem esély.
Hogy minden rosszban van valami jó – ne mesélj.
Épp leszakad az ég,
szabályos tenger lett az út.
Megáradt az idő.
Vajon mitől érzem úgy,
hogy ez az este már tönkrement.
Gyere, tűnjünk innen el.
Ha már ez viharos éjszaka,
mindenképpen úgy legyen.
Ha ez az este már tönkrement
végképpen,
nincs mit tenni, átrendezni
egy kevés szerelemmel.
Nem is számolom, hányszor volt, van ilyen.
Biztos mással is.
Valahogy úgy hozta a véletlen,
hogy ez az este már tönkrement.
Gyere, tűnjünk innen el.
Ha már ez viharos éjszaka,
mindenképpen úgy legyen.
Ha ez az este már tönkrement
végképpen,
nincs mit tenni, átrendezni
egy kevés szerelemmel.
Pár gyertya elég, egy könnyű ital és régi zenék.
Csak ketten egy szobában,
és a falon túl másik világ van.
Néha kicsit jó, néha nagyon nem.
Most nem érdekel. Csak érezz és ölelj.
Most éppen leszakad az ég.
Ezzel a bulival nem volt szerencsénk.
Nem szép,
hogy ez az este már tönkrement.
Gyere, tűnjünk innen el.
Ha már ez viharos éjszaka,
mindenképpen úgy legyen.
Ha ez az este már tönkrement
végképpen,
nincs mit tenni, átrendezni
egy kevés szerelemmel.
Zivatar kint, lebegés bent.
Ha már az este tönkrement.
Szerelem, szerelem, hová hoztál?
Szerelem, szerelem, megátkoztál
tudom én. És szeretem.
Különös szavakat tanítottál.
Különös az is, hogy a világom már
nem olyan, mint amilyen.
De érdekelne már, hogy mire jó ez az egész.
Mi a bánattól olyan jó az összes tévedés?
Most nyugalom van. Kevés lázadás,
csak mutatóban, hogy azért lássa más.
Én csak belehalok, ha már itt vagyok.
Nagyon, mert kicsit én semmit nem tudok.
Szerelem, szerelem, hiányoztál.
Szerelem, szerelem, csináld most már
ugyanígy. Vagy sehogyan.
Menekülj, amikor segíthetnél.
Sose nézd, hogy ég, akit megégettél.
Ne vegyél többé komolyan.
Épp csak érdekelne már, hogy mire jó ez az egész.
Mindennap új varázslat és újabb csodatörés.
Most nyugalom van. Kevés lázadás,
csak mutatóban, hogy azért lássa más.
Én csak belehalok, ha már itt vagyok.
Egészen, mert félig semmit nem tudok.
Teljes ég, vagy teljes pokol jusson.
A majdnem annyi, az mindig kevés.
Teljes árú jeggyel utazók
tudják csak a rosszat és a jót.
Most nyugalom van. Kevés lázadás
csak mutatóban, hogy azért lássa más.
Én csak belehalok, ha már itt vagyok.
És csak egészen, mert félig nem tudok.
Csak belehalok, hogyha már itt vagyok.
Egészen, mert félig semmit nem tudok.
Egészen, mert félig nem tudok.
Vándoroltam, nézelődtem, láttam egy-két csodát.
Talán voltam tízvalahány,
amikor egy szép napon csak szembejött a világ.
Ne már – mondta -, ki ez a lány.
Próbaképpen nézzük meg, hogy törékeny-e nagyon.
Ha roppan, akkor annyi, babám.
Rögtön azt is megvizsgáljuk, boszorkány-e vajon,
hogy lássuk, ég-e, vessük a tűzre.
Hé! Vissza, vissza! Én mást kerestem.
Egy másik dalt egy másik hangszeren.
Kezdjük újra, hátha lehet még.
Háborúzni nem szeretnék.
Nem tudom, az emberek mit szeretnek a zenén.
Az semmi, csak egy szervezett zaj.
Attól függ, hogy melyikünké, a tiéd vagy az enyém.
Ha így sem érted, ott van a baj.
Így a jó, hogy változó és többarcú a világ,
és úgy van, ahogy lenni akar.
De vannak dolgok, amiket már nem tűrhetünk tovább.
Az ég szívére, vessük a tűzre!
Hé! Vissza, vissza! Én mást kerestem.
Egy másik dalt egy másik hangszeren.
Kezdjük újra, hátha lehet még.
Háborúzni nem szeretnék.
Építünk és rombolunk, és felépítjük megint,
és számolunk, és gazdagodunk.
Rombolunk és építünk, és leromboljuk megint,
és átkozunk, és álmodozunk.
Így való, hogy változó és többarcú a világ.
Ha jó, ha rossz, mi benne vagyunk.
De vannak dolgok, amiket már ne cipeljünk tovább,
és végre, végre vessük a tűzre!
Hé! Vissza, vissza! Én mást kerestem.
Egy másik dalt egy másik hangszeren.
Kezdjük újra, hátha lehet még.
Háborúzni nem szeretnék.
Vissza, vissza! Én mást kerestem.
Egy másik dalt egy másik hangszeren.
Kezdjük újra, hátha lehet még.
Háborúzni nem szeretnék.
Ha valahogy volna egy motorom,
olyan igazi nagy testvér,
már nem is itt lennék, csak valahol az utakon
tekerném.
Szabadon, ahogy megyek délnek,
átölel a szél. Az idő nem mozog.
Még a minden elején,
valahogyan túl már mindenen.
Ahogy a westernfilmek végén,
lenyugvó napban tűnök el, lassan.
Ahová én megyek, az nincsen.
Vagy senki nem mondhatja el, merre van.
Egy névtelen út fut valahol,
egy távoli híd köti valahová.
Pár megkopott jel, régi falakon
félig még mutatná.
Aki megtalálja, megtalált mindent.
A képzeleten túl jár.
Ez a hely, ahol égi, földi hatalom nincs.
Sose lesz már.
Ahogy a westernfilmek végén,
lenyugvó napban tűnök el, lassan.
Ahová én megyek, az nincsen.
Vagy senki nem mondhatja el, merre van.
Már a nagy mesékből úgysem hiszek el semmit. Semmit.
Rajtam ne uralkodj, én sem kötözök senkit.
Mindenem a szabadság.
Az enyémmel vigyázok rád,
hogy sose fogyjon el a tiéd.
Akkor se, ha én már nem lennék.
Ahogy a westernfilmek végén,
lenyugvó napban tűnök el, lassan.
Ahová én megyek, az nincsen.
Vagy senki nem mondhatja el, hol van.
Ahová én megyek, az nincsen.
Vagy csak a képzeleten túl,
messzebb van.
Fut egyre gyorsabban.
Úgy, mint a vonatablakból a táj.
És minden kívül van,
elmosódva már.
Üvegben tükröződsz.
Nem hiányzol a képekről sosem.
Magányos félig-film.
Benne vagy, de nem.
Nem vagy itt már, de még nem vagy ott.
És nem tudod, hogy az a pár dolog,
ami fontos, most is közel van hozzád,
hogy lásd.
Nézd meg, amíg el nem múlik.
Hallgasd, amíg hallható itt.
Érintsd, amíg visszaérint még.
Érezd, amíg van, mit érezz.
Őrizd, vagy a semmié lesz.
Csak egyszer volt – csak egyszer tűnik el.
Fut egyre gyorsabban.
Mennyi mindent elveszítettél,
de egyre messzebb van,
bármit üldöznél.
Keresed még, de nincs titok.
Csak nem tudod, hogy az a pár dolog,
ami fontos, mindig közel volt hozzád,
hogy lásd.
Nézd meg, amíg el nem múlik.
Hallgasd, amíg hallható itt.
Érintsd, amíg visszaérint még.
Érezd, amíg van, mit érezz.
Őrizd, vagy a semmié lesz.
Csak egyszer volt – csak egyszer tűnhet el.
Egy kép, egy hang, egy arc, egy pillantás,
egy szó, egy dal, egy mosoly és minden más.
Nézd meg, amíg el nem múlik.
Hallgasd, amíg hallható itt.
Érintsd, amíg visszaérint még.
Érezd, amíg van, mit érezz.
Őrizd, vagy a semmié lesz.
Csak egyszer volt – csak egyszer tűnik el.
Nem alszom már, csak most még nem mozdulok.
Hogy kezdenék másképp egy hosszú napot?
Befelé fordulok, na jó, megvan.
Egy kicsikét szusszanok, azután lesz valahogyan.
Szememet nyitnám már, de még túl nehéz,
ahogyan nem könnyű az egész.
Nyújtózom egyet lassan, úgy jó.
A plafonon van még egy kis néznivaló.
Ez is egy lusta nap, látom,
mint az álom.
Mit ne csináljak, kitalálom.
Átgondolni épp most kezdtem el.
Ehhez persze még a nyugalom fontos.
Úgy a pontos,
visszaalszom, biztos ami biztos.
Azt hiszem az segít kitalálni, hogyan tovább.
Ébrednék már, de most még álmodni jobb.
Bárminek kell, az úgyis történni fog.
Befelé fordulok, jó, ez megvan.
Egy kicsikét szusszanok, azután lesz valahogyan.
Ez is egy lusta nap, látom,
mint az álom.
Mit ne csináljak, kitalálom.
Átgondolni épp most kezdtem el.
Ehhez persze még a nyugalom fontos.
Úgy a pontos,
visszaalszom, biztos ami biztos.
Azt hiszem az segít kitalálni, hogyan tovább.
Hagyom most a külvilágot,
boldoguljon nélkülem.
Nem mondom meg, mit hogy rontson el.
Azt gyanítom, úgyis tudja már.
Nem egy tudomány.
Nincs szüksége rám.
Ez is egy lusta nap, látom,
mint az álom.
Mit ne csináljak, kitalálom.
Átgondolni épp most kezdtem el.
Ehhez persze még a nyugalom fontos.
Úgy a pontos,
visszaalszom, biztos ami biztos.
Azt hiszem az segít kitalálni, hogyan tovább.
Nem csinálok semmit.
Ami most van, estig így marad.
Néha kell egy ilyen lusta nap.
Holnap a dolgokat majd rendbe hozom.
Lehetett volna jobb is.
Lehetett volna szép.
Sosem úgy sikerült eddig,
ahogyan szeretnénk.
Miért van így, azt nem tudom.
Ez már hagyomány.
Semmi, amivel védjem magam,
egy jó ideje nincsen már.
És tévedek is, tudom.
És nem tanulok jól.
Elhiszem a semmit, hogy majd
máskor, máshol…
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és ugyanúgy nem az enyém.
Minden pálya csak lefelé görbül,
és akadály van a közepén.
Mindig lépek, vagy erre, vagy arra,
és sohasem jó az irány.
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és lehet, hogy az én hibám.
Lehet, én játszom rosszul,
vagy lehetek túl kevés.
Vagy lehetek rutinos most már,
csak sohasem szerencsés.
Tovább nézek másokat,
hogy csinálja, akinek sikerül.
Nincs jel. Feladom.
Mégsem. Ugyanúgy akarom.
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és ugyanúgy nem az enyém.
Minden pálya csak lefelé görbül,
és akadály van a közepén.
Mindig lépek, vagy erre, vagy arra,
és sohasem jó az irány.
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és lehet, hogy az én hibám.
Tévedni szabad, de ugyanúgy kétszer, háromszor,
azt már nem lehet, tanulom mindig másoktól.
Elrontom megint. Elbúcsúzom.
Azt már legalább én is tudom jól. Jól. Jól.
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és ugyanúgy nem az enyém.
Minden pálya csak lefelé görbül,
és akadály van a közepén.
Mindig lépek, vagy erre, vagy arra,
és sohasem jó az irány.
Minden játszma csak ugyanúgy fordul,
és lehet, hogy az én hibám.
Hétköznap újra,
és a hétköznap mind ugyanolyan.
A megszokott csend,
és a megszokott minden, ami van.
Szól a telefon. Egy fénylő hang mondja a hírt.
Csak félig hiszed el, és kéred, hogy mondja megint.
Ugyanúgy kezdi el.
Képzeld el, ott állsz majd egyedül.
Pár ember téged figyel.
Egy intéssel pokolra küld,
vagy egy szóval az égig emel.
A sokféle érzés csak kavarog.
Ami eddig volt, mind felborult.
A szerencse miért hozta így,
máskor meg miért fordul úgy?
Nem hitted volna,
de látod, hogy mégis van ilyen.
Szárnyalni készül
a most már csak félig idegen.
Félve figyeled, a tükröd most milyennek lát.
Új a szereped, de kérdezd a fantáziád,
hogy hova innen tovább.
Képzeld el, ott állsz majd egyedül.
Mindenki csak rád figyel.
Káprázat, csöndek, csodák.
A vonzás már nem enged el.
A sokféle érzés csak kavarog.
Ami eddig volt, mind felborult.
A szerencse miért hozta így,
máskor meg miért fordul úgy?
Azután egyszer csak jön majd egy új csavar.
Pörög minden tovább, csak másokkal, máshogyan.
És amikor vége van,
képzeld el, ott állsz majd egyedül.
Már nincs ünnep. Nincs folytatás.
Akárhogy nézel körül,
nem jönnek, nincs senki más.
A sokféle érzés csak kavarog.
Ami eddig volt, mind felborult.
A szerencse miért hozta így,
máskor meg miért fordul úgy?
És még egyszer miért nem jön ugyanúgy?
Egy lusta nap a héten, már a gondolat is szép,
csak érezni, hogy jó, hogy épp nem őröl a kerék.
Nem csinálni semmit. Csak ritkán van ilyen.
Egy séta lenn a parkban, a híres helyeken.
Mintha nem is én, csak egy hűvös idegen.
Nézem, ez a város hogyan ugyanaz nélkülem.
Egy kávé, vagy egy korty ital, kinn egy teraszon.
És csábít az az áruház a másik oldalon.
Távolabbról hallom, zene szól valahol.
A hétköznapi zaj fölött is árad szabadon.
Három öregúr. Egy dob, egy bőgő, egy gitár.
Nagyvárosi blues, ahogy azt más nem tudja már.
Pa’ Baker And His Social Band
varázsol egy pillanatnyi végtelent.
Aki hallja mindent elfelejt.
És végre, csak úgy lenni is jó.
Érkezik a metró. Fogy és gyűlik a tömeg.
Lassan egyre többen jönnek, egyre közelebb.
Itt hagynak egy félmosolyt, és elvisznek egy dalt.
Indulnék már, de valami végleg visszatart.
Három öregúr. Egy dob, egy bőgő, egy gitár.
Nagyvárosi blues, ahogy azt más nem tudja már.
Pa’ Baker And His Social Band
varázsol egy pillanatnyi végtelent.
Aki hallja mindent elfelejt.
Végre, csak úgy lenni is jó.
Itt vagyok, meztelen, minden bánatommal
és minden örömömmel.
Nincs idő. Megszakadt. Csak a pillanat van.
És még nem enged el.
Hogyha rám szakadnak rossz napok,
itt gyógyszert arra én sem tudok,
de képzeletben újból ott vagyok,
és újból újabb dalba fog
Pa’ Baker And His Social Band.
Varázsol egy pillanatnyi végtelent.
Aki hallja mindent elfelejt.
És végre, csak úgy lenni is jó.
Pa’ Baker And His Social Band
varázsol egy pillanatnyi végtelent.
Aki hallja mindent elfelejt.
Végre, csak úgy lenni is jó. Végre, csak úgy létezni is jó…
Szigorúbb a csendnél,
ahogyan a zajban te figyelsz.
Mintha velem lennél,
és veled volna majdnem ugyanez.
Gonoszabb a rendnél,
amit ez a káosz alakít.
Hogy lesz jó,
ha nem jól van így?
Hányszor kezdjem el újból?
Hányszor próbáljam újból?
Hányszor bukjam el újból,
ahogy máskor is azelőtt?
Nem azt kérem, hogy te keress,
és nem kell, hogy hitegess,
csak annyit segíts,
ha még van hozzád út valahol,
várj úgy, várj úgy, várj úgy.
Valahol várj úgy, várj úgy, várj úgy.
Soha már másképp nem jó,más kép nem elég.
Nem kell. Nem jó. Nem szép.
Átmegyek a hídon.
A titok van a másik oldalon.
Van, amiben bízom,
de nem sikerül hitnek mondanom,
mert valamikor jártam,
valamikor jártam ugyanígy.
Hogy mennék már,
de nincs ott a híd.
Hányszor kezdjem el újból?
Hányszor próbáljam újból?
Hányszor bukjam el újból,
ahogy máskor is azelőtt?
Nem azt kérem, hogy te keress,
de nem kell, hogy hitegess,
csak annyit segíts,
ha még van hozzád út valahol,
várj úgy, várj úgy, várj úgy.
Valahol várj úgy, várj úgy, várj úgy.
Soha már másképp nem jó,más kép nem elég.
Nem kell. Nem jó. Nem szép.
