Horváth Attila

Úton lenni – semmi. Útnak kéne lenni legalább.

Rónai Egon (FM Rádió)

Valamikor a hetvenes évek elején megismertem a rádióból egy Horváth Attila nevű táncdalénekest, aki egy idő után eltűnt a nagynyilvánosság elől – ha jól tudom, bárokban énekelt -, majd egyszer csak olvastam a Rádió Újságban, hogy Horváth Attila a Piramis szövegírója. Hatalmas képzavar támadt bennem, mert stílusában és gondolatiságában ég és föld volt a két „korszak” között. Később derült csak ki, hogy valójában két különböző illetőről van szó.
Az igazi barátság – ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni – Fecón keresztül kezdett kialakulni közöttünk. Az első sitkei kápolna-koncerten ültünk le először beszélgetni, ami hajnalig tartott. Számtalan telefon-beszélgetés és összejárás következett, amelyek mára egy kicsit megritkultak az elfoglaltságaim miatt. Ez persze, csak kifogás…
Volt az életünknek egy olyan pontja, hogy majdnem munkakapcsolatba kerültünk. Felkértek arra, hogy hozzunk létre egy lemezkiadót. Szerencsére nem lett belőle semmi. Én lettem volna az ügyvezető igazgató, Attila pedig a művészeti vezető. A megbízók megígérték a pénzt, az irodát és mindent, ami csak szükséges egy ilyen vállalkozáshoz, sőt még szabad kezet is ahhoz, hogy azt szerződtetünk, akit csak akarunk. Attila már össze is írt egy listát, ami nem volt egy rossz névsor. Mielőtt azonban kimondtuk volna a végső igent a felkérésre, kételyem támadt a megbízóink iránt, ezért megmondtam Attilának, hogy nem vállalom. Az ok egyszerű: nem láttam biztosítottnak az anyagi hátteret, így nem akartam abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy a leszerződtetett művészeinknek olyat ígérjek, amit mások miatt nem tudok teljesíteni. Attila épp azt az időszakát élte, amikor nem adogatták egymásnak a kilincset a különböző kiadók és együttesek a szövegeiért, ezért hallatlan lelkesedéssel fogott neki a készülő lemezcégnek. Ráadásul, számára teljesen kockázatmentesnek tűnt a feladat, hiszen nem kellett pénzügyekkel foglalkoznia, amihez – ő is bevallja – nem ért. Amikor telefonon közöltem vele a döntésemet, azt mondta, hogy ő akkor is megcsinálja. Később, amikor kiderült, hogy mennyire igazam volt, és mennyire blöff volt az egész, ő is belátta, hogy jól döntöttem, de maradt benne egy tüske. Talán a mai napig úgy gondol rám, hogy akkor cserben hagytam, holott tudja, hogy csupán megkíméltem egy őrültségtől. Másfél évbe telt, amíg sikerült kibeszélni magunkból az ügyet és elmúlt Attila haragja. Biztos vagyok abban, ha tényleg korrekt módon összejön minden, az nagy változást jelentett volna az ő életében. Még arra is hajlandó lett volna, hogy „már” délben megjelenjen a hivatalban.
Így viszont, megmaradhatott annak, aki évtizedek óta mindig is volt: egy éjszakai életet élő, bohém, kivételes tehetségű szövegírónak.
A kivételességét mi sem bizonyítja jobban, mint a nemrég óriási sikerrel lezajlott Korál koncerten való nyilvános szereplése. Az a ritka pillanat fordult elő, hogy Fecóék behívták a színpadra, megköszönni a munkáját. Ez még rendjén is lett volna – bár Attila esetében ritka, mint a fehér holló -, de ami még soha nem sült el jól, az ő esetében nagyon is működött. Nem csak hajlongással és integetéssel köszöntötte a publikumot, de a mikrofonhoz is odalépett. Ezt, nem biztos, hogy kellene – gondoltam magamban, de nem azért, mert Attilában kételkedtem volna, sokkal inkább a közönségben. És megtörtént a csoda: az rendjén van, hogy nem fütyülték ki, de pár mondata után olyan vastaps kíséretében tudott lemenni a színpadról, amilyet még nem tapasztaltam „civiltől”.
Tudom, hogy nem csak én éreztem azon az estén egy kis elégtételt Attila elmúlt huszonöt évéért.

Hozzászólok