Névshowr (2003)
Hozzászólás
Archive for March, 2008
Cserháti Zsuzsáról (2007)
KOVÁCS VIOLETTA – SÁNDOR ANDRÁS: ÖSSZETÖRT SZÁRNYAK
A könyvben a Sándor András kérésére lejegyzett emlékezés egy rövidített változata jelent meg.
A Nagy Visszatérés szövegírója
Horváth Attila
„Zsuzsa sok olyan dalt énekelt korábban, amit nagyon nem szerettem. A hideg is kirázott tőlük. Ma mégis beleborzongok, ha bármelyiket is meghallom.” Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem; Te csak szelíden ringasd el; Baleset, hogy blues; Mennyit ér egy nő – Cserháti Zsuzsa visszatérése után, legnagyobb slágereinek szövegét Horváth Attila írta. A közös munka során sok éjszakát beszélgettek át…
Háromszor ismerkedtünk meg – meséli Attila. – Először valamikor a hetvenes évek elején. Várkonyi Matyinál voltam éppen, ahol egy tervezett rockoperáról beszélgettünk. Matyi Miklós Tibivel éppen akkor dolgozott Zsuzsa első nagylemezén, és aznap este felugrottak ők is. Bemutatkoztunk, majd én el is jöttem, hadd dolgozzanak. Azután közel húsz év múlva, egy éjszakán éppen a Piafban művelődtem – akkoriban gyakran fordult ez elő -, amikor Zsuzsi benézett egy rövid megbeszélésre a tulajdonos Mózes Marihoz. Akkor már régen az éjszakában dolgozott, és éppen akkor dőlt el, hogy a Piafban is fog énekelni. Mózes Mari ekkor mutatott be minket egymásnak másodszor. Zsuzsi semmi jelét nem mutatta, hogy emlékszik az első alkalomra, nem is nagyon beszélgettünk, látszott, hogy nagyon nincs jó hangulatban. Az igazi megismerkedésünk akkor történt, amikor dolgozni kezdtünk. Akkor viszont eléggé közel kerültünk egymáshoz.
Korábban nem sokat tudtam róla. Csak amennyit általában egy szakmabeli tudhat egy félig-meddig kollegáról. Azért mondom, hogy félig-meddig, mert én a rockban éltem, más irányzatok képviselőivel nem volt túl sok kapcsolatom. Az viszont érdekes, hogy Zsuzsát énekesként sokkal többre értékeltem, mint nőként. Helyes, szép lány volt, de én sosem tudtam őt bombázónak látni.
„Sokszor sírt a vállamon”
Már említettem, hogy nagyon hamar, nagyon jó kapcsolat alakult ki. Sok időt töltöttünk együtt, néha én voltam nála, de inkább ő szeretett hozzánk jönni, amiben nagy szerepe van annak, hogy Magdival, a feleségemmel nagyon megértették és megszerették egymást. Ilyen alkalmakkor én szép lassan visszahúzódtam, hagytam őket csacsogni, figyeltem. Sokkal többet tudtam így meg Zsuzsiról, mint közvetlen beszélgetéseink során.
Egyébként rengeteget kellett bátorítanom, tele volt kishitűséggel, gátlásokkal. Haverok voltunk, igyekeztem úgy alakítani, hogy megbízzon bennem. Nem volt púder, egyenes voltam, és bár tiszteltem benne a nőt, a munka során ennek semmi szerepe nem volt. Ebben az értelemben szakmailag mély volt a kapcsolatunk, de ami ezen túl volt, azt inkább a feleségemmel boncolgatták szívesen. Miközben igazi barátként tudtam őt megölelni akkor is, ha valaminek közösen örültünk, akkor is, ha valami miatt padlón volt. Sokszor sírt a vállamon. Gyakran mesélt a privát életéről, de leginkább a fiával és az édesanyjával kapcsolatosan. Ennél mélyebben nem igazán mentünk bele. Amiben persze erősen benne volt, hogy magamnak is megvannak a szépen, módszeresen körbeépített falaim. Amiken azért vannak ablakok, ajtók, sőt lőrések is. A múltat pedig végképp nem elemezgettük. Nagy vonalakban elmesélte, mik és hogyan történtek, és ennyi. Az igazat megvallva, nem igazán tudtam, hogyan viselkedjem vele szemben a múltbéli történések, változások ismeretében. Alkatilag is, tapasztalataim alapján is bőven el vagyok látva empátiával, kicsit bele tudtam gondolni, milyen helyzeteken ment keresztül, ez milyen nyomokat hagyott benne, hogyan formálta a jellemét, az egyéniségét. Ha ezeket ki is mutatom, gyakran fordul elő, hogy egyszercsak átszakad a zsilip, és magamra zúdítok általam nem kezelhető, nem feldolgozható, már-már nem is elviselhető áradatokat. És akkor fáj, hogy olyan súlyokat kell viselnem, amik pedig nem is az én terheim. Ilyen esetekben számtalanszor gondoltam el, mennyivel jobb lenne kicsit kérgesebbnek lenni, és lehet, hogy az idők folyamán valamennyire az is lettem.
„Eszméletlen humora és öniróniája volt”
Érdekes azonban, hogy Zsuzsa fel volt erre készülve. Fantasztikus figura volt, hihetetlen színjátékos. Belerokkant abba, amiket átélt – beleértve a magánéletbeli kudarcokat, tragédiákat, meg a szakmai zűrzavarokat is. Azt, hogy a mindenféle módon körülrajongott tehetséges szép lányból lassan érett, csodálatos énekesnővé változott, viszont addigra már sem nőideál nem volt, sem szakmailag nem volt a helyén. És vele kapcsolatban óhatatlanul kérdések sora tolult elő, de ő ezeket mindig megelőzte eszméletlen humorral és öniróniával. Hogy ezek a kérdések egyszerűen ne mondódjanak ki, és ne kelljen válaszolni rájuk. Inkább röhögjünk egy jót egy gyilkos – néha szinte már öngyilkos – poénon. Zseniálisan alakított, zseniálisan vette elejét egy csomó kölcsönösen kellemetlen szituációnak, zseniálisan tett taccsvonalon kívülre más módon fel nem dolgozható helyzeteket.
Szerette a dalaimat. Többnyire mindig valami olyasmit mondott, hogy ez a faszi zseni, jobban ismer engem, mint én magamat. Vagy valahogy máshogy: jó, akkor ez most megvan, nem rossz ez. Szóval, ahogy ez közeli munkakapcsolatban lenni szokott, poénnal, vagy túljátszott műtermészetességgel elintézni azt, amit a másik úgyis érez, tud. Szemérmesek is vagyunk, büszkék is, profik is. Közben tudjuk, hogy mit köszönhetünk a másiknak, és azt is tudjuk, hogy ő tudja, hogy tudjuk…
Több olyan dalom is volt, amit nagyon a magáénak érzett. Igaz, erről soha nem beszéltünk, de sokszor ott voltam a stúdióban a dalok felvételénél, és mert a stúdiómunka kegyetlen, unalmas és idegőrlő, óhatatlanul is kiderül, melyik dal az, amelyiknél kifejezetten teher, hogy újból és újból neki kell rugaszkodni valamiért, és melyiknél van, hogy az eredmény, a cél érdekében lelkesen, ambícióval és szeretettel esünk neki százegyedszer is. Azután sokszor együtt hallgattuk meg az elkészült felvételeket, azután a kész lemezt is, és tudom, mely daloknál csordult ki a könnye, melyik másiknál kezdett szárnyalni, lelkesedni, hinni a holnapban. Ezeket a pillanatokat szavakkal csak gyengíteni lehetne.
Többet szeretek én is. Az Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem, aztán az Elköltözöm, a Csak szelíden ringasd el. Az első lemez utolsó dala, ami tényleg nagyon személyes és személyre szabott, az Ugyanaz a fény. De a legjobban talán a Baleset, hogy blues címűt szeretem, a második lemezről. Nagyjából Zsuzsa is ezeket mondaná. Bár ő biztos megemlítené azt is, hogy Mennyit ér egy nő.
„Gyilkos humorral jelezte, hogy egyáltalán nem boldog”
Zsuzsa telve volt szeretettel és aggodalommal. Családi kapcsolatokban. Férfiügyeiről viszont egyáltalán semmit nem tudok. Egyetlen igazán közeli barátja volt, de nem tudom, a kapcsolatuk több volt-e ennél. Azért a sok beszélgetés során hol komolyan, hol gyilkos humorral jelezte, hogy egyáltalán nem boldog.
Sokszor volt depressziós. És akkor mi van? Én is vagyok gyakran. Minden érzékeny ember bír az lenni. És természetesen soha nem ok nélkül, csak ezek az okok esetleg más számára felismerhetetlenek, vagy nem is számítanak oknak. A paranoia az más, én ezt nem érzékeltem Zsuzsinál. Mi nem üzleti kapcsolatban voltunk, nem tartoztunk ellentétes érdekszférába, márpedig ilyen bélyegeket ebben a közegben szoktak egymásra sütni az emberek. Alkohol? Hosszú estéket dumáltunk át nálam, ilyenkor mindig megivott néhány pohár fehér bort. Mást soha. Nyilvánosan sem. Otthon, egyedül? Azt nem tudom.
„Velem kapcsolatban sem egy arca volt”
Volt benne szeretet is, gyűlölet is bőven. Úgy vettem észre, ezek tárgya az éppen uralkodó hangulata alapján gyakran változott. Akit tegnap szeretett, ma már nagyon nem, és fordítva. Emiatt soha nem voltam tisztában azzal, ki iránt mit érez éppen, vagy valójában. Tudom, hogy velem kapcsolatban sem egy arca volt. Jutott vissza hozzám olyan is, hogy az egekig emelt, olyan is, hogy a pokol is csak ajándék lenne.
Természetesen azután is kapcsolatban maradtunk, hogy új menedzsmentje lett, bár az már nem napi kapcsolat volt. A nagy beszélgetések, a csak egymásnak szentelt idők lassan elmaradtak. Később már csak véletlen, egyéb munkáink során történt találkozások maradtak, leszámítva azt, hogy nagyobb önálló koncertjein természetesen mindig ott voltam, nem is közönségként, hanem szeretettel várt vendégként.
Visszautasított minden segítő szándékot
Egy stúdióban, egy Balázs Fecóval közös dalunk felvételekor találkoztunk utoljára. Duettet énekelt Fecóval, úgy, hogy a könnyem kicsordult, miközben hallgattam. Azon a napon, amikor elment, Charlie hívott telefonon, ő mesélte, mi történt. Hogy mit éreztem, azt nem hiszem, hogy érdemes volna megpróbálni megfogalmazni. Nem sikerülne. Mi voltunk az utolsó társai. Amikor a munkakapcsolatunk megszakadt, nagyon egyedül maradt. Ezt nagyon nehezen viselte, az utolsó időkben már teljesen magába zárkózott, minden baráti kapcsolatot lezárt, minden segítő szándékot eleve visszautasított. Sokszor látványosan és nem túl szépen. De ezeket már én is csak hallomásból tudom. Már senkit nem engedett közel magához, semennyire. Édesanyja elment, fia elköltözött. Senkije nem maradt, aki esetleg maradt volna, azt ő zárta ki, szándékosan. Kódolható volt, hogy mi lesz a vége. Hogy mikor és hogyan történt, az mégis mellbevágó volt. Értelmetlen és borzalmas. Lehetett volna megelőzni, de Zsuzsi addigra már úgy alakította, hogy ez csak kérdőjellel a végén jelenhessen meg. Órákig lehetne beszélni az utolsó idők ok-okozati összefüggéseiről, történésekről, érzésekről, kapcsolatokról, illetve azok változásairól, majd hiányairól – de mi értelme volna? Boncolgathatnánk helyzeteket, felelősségeket, marcangolhatnánk saját magunkat is – hová juthatnánk. Miért nem segítünk azon, aki nem engedi, hogy segítsünk? Mennyi terhel saját magunkat abból, hogy ez így alakult? Soha meg nem válaszolható, de megkerülhetetlen kérdések. Majd egy másik dimenzióban letisztulnak, és talán igazi, valódi – nem pusztán leegyszerűsítő, vagy éppen saját magunk meggyőzésére szolgáló – válaszok is érkeznek.
Sok szép emlékem van vele kapcsolatban. Azokat szeretném is megőrizni, apróságok, örömök, büszkeségek, emberi pillanatok. Beszélgetések, munka, koncertek, sikerek, áramló szeretet, közös rezdülések.
Legrosszabb egy volt. Azt elmondom, mert könnyen elmondható, és jóval túlmutat önmagán. Halála napján kaptam egy telefont az egyik kereskedelmi tévétől, hogy szeretnének egy méltó, tiszta és fontos megemlékező műsort készíteni, amiben rám is számítanának, ha hajlandó lennék néhány mondat erejéig részt venni benne. Másnap jött a stáb, addigra igyekeztem valahogy átgondolni a történteket, összeszedni a gondolataim. Beszélgettünk, szépen, tisztességesen, őszintén. Megrendülten, hiszen egy napja történt a tragédia. Majd amikor végeztünk, a rendező, vagy szerkesztő, kérte, hogy akkor csináljunk néhány vágóképet, ahogy én éppen önfeledten játszom a kertben az akkor néhány hetes, zabálnivalóan bolond kutyámmal. Egy másodperc alatt küldtem el őket az összes létező, arra alkalmas szervbe…
„Páncélban járt, mert túl sebezhető volt”
Milyen ember volt Cserháti Zsuzsa? Páncélban járt, mert túl sebezhető volt. Ez a páncél gyakran durva, de egészen kifinomult humorból és rengeteg tüskéből alakult ki az évek folyamán. A cirkusz követelményeinek megfelelően volt fiúsítva, amikor az kellett, miközben – eleinte – fiatalsága és szépsége sokak számára pusztán levadászni való célponttá tette őt, ami ellen mindenféle konfliktusokat felvállalva is védekezett. Ez bizonyos értelemben meg is keményítette, de bölcsebbé is tette. Azután jött a férje és a gyerek kapcsán érdekességet szimatoló sajtó, ami talán az első bulvárkezdemény volt, de azért amolyan szocialista módon, lebegtetve, hogy most akkor itt mi van, hogyan egyeztethető össze a szocialista erkölcs bármilyen megközelítésével is, hogy a papa van gyesen a gyerekkel, miközben a mama “művésznősködik”. Majd a férje halála. Majd a konfliktus a lemezgyár akkori cézárjával, amiről gondolom, esett már szó a könyvben. Ami aztán nagyjából bele is döngölte a betonba Zsuzsa szakmai létezését. Menekülés a vendéglátóiparba, ami nemzetközi szinten megbecsült és normális megélhetést biztosító pálya, itthon viszont a még máig is létező közfelfogás szerint lenézendő, amolyan “ja, már csak erre képes” harmadvonalat jelent. Aztán ez se jól sikerült, valahol az összes Zsuzsával kapcsolatos későbbi probléma ide vezethető vissza. Hazajött, de már nem ugyanaz volt. Nem a tehetséges szép lány, akit szeretni lehetett, akinek még drukkolni is lehetett a hatalommal szemben, persze csak titokban. Egy énekesnő jött vissza, aki a világ minden normális részén világsztár lett volna, itt meg egy zűrös, rejtőzködő, önmagát sem vállaló kövér nő, aki minden este leénekli az eget, néha csörömpölő sznoboknak, néha böfögő bunkóknak, majd egyedül megy haza.
„Amikor elment, kicsit én is kevesebb lettem”
Aztán jött az új korszak. Lemezek, sikerek, tomboló közönség. A kirakat. És újra csak egyedül megy haza, csak már sokkal nagyobb a kontraszt. Este ünneplés, éjjel magány. Napközben sztár, mindazzal együtt, amit ez jelent és feltételez, a háttérben viszont néha mindennapi anyagi gondok. Ellentmondásban a felszín és a mély. Az elvárások és a lehetőségek. A spirál, amiben soha nem tudjuk utolérni magunkat. Egy biztos, hogy mindig egyedül megyünk haza, egy üres, bérelt lakásba. Nincs levezetés, csak az ellentmondások. Nincs kapaszkodó, csak a kontrasztok. Lassan belemerevedünk abba, hogy minden fekete és fehér. Ilyen sors volt az övé. A dudás menjen a pokolra, és ha nem talál onnan visszautat, akkor az az ő baja. Nekünk legfeljebb majd néha hiányzik.
Ha minden másképp alakult volna, akkor a szépsége, tehetsége, népszerűsége, boldogsága, gazdagsága miatt valószínűleg rettenetesen sok irigye, ellensége lett volna. Akik mindig vele lettek volna, éjjel és nappal. Így viszont csak tisztelői, rajongói, őt szerető emberek voltak, amíg éppen a színpadon, vagy mellette, mögötte állt. Akik hazavitték az élményt, az emlékeket, de őt magára hagyták. Az ő számukra messze volt és elérhetetlen volt és csoda volt – pedig ő közeli, elérhető és köznapi szeretett volna lenni mindig, mindenhol.
Most, hogy már nincs, elérte ezt is. A hangjával, a dalaival.
Sok olyan dalt énekelt, amit nagyon nem szerettem. A hideg is kirázott tőlük. Ma beleborzongok, ha bármelyiket is meghallom.
Amikor elment, kicsit én is kevesebb lettem.
Részlet Birkás Attila: A Piramis sztori c. könyvéből
– A Piramis – sok korabeli újságcikk szerint – jókor jött, jó időben, emellett szerencsésen állt össze a banda, ez az öt fazon… Jellemeznéd őket saját benyomásaid, emlékeid szerint egyenként – néhány mondatban?
– Lajosék még Svájcban voltak, amikor már kértek, hogy nézzek körül itthon, kik azok az általuk esetleg nem ismert zenészek, akik szerintem alkalmasak lennének arra, hogy velünk dolgozzanak. Azonnal volt is egy jelöltem, Gallai Peti, aki akkoriban a Nautilusban játszott. Visszafogott, szerény, szinte gátlásos figura volt, de amikor fölment a színpadra, azonnal sugárzott. Ahogy varázsolt a keyboardon és ahogy énekelt, az lenyűgöző volt. A mai napig sem sokat változott, de a zárkózottsága, a mindennapi ügyekben való járatlansága, nyíltszívű naivsága sok kudarcos helyzetbe hozta a magánéletben. Ezek feldolgozása kizárólag befelé fordulással azonban hihetetlenül nehéz, egyedül szinte lehetetlen, emiatt sorsszerű volt, ahogy egyre inkább az alkoholban találta meg az oldószert. Mivel az önmenedzselésre totálisan képtelen, csak közösségben tud – de ott kiemelkedően – dolgozni, a Piramis utáni szakmai létezése már nem az addig megszokott érdeklődés előtt zajlott. Szép lassan gyakorlatilag kiesett a nagyközönség látóteréből, ez még jobban megerősítette alaptulajdonságait. A legszeretetreméltóbb emberek egyike, akit valaha ismertem – ma a legmagányosabbak egyike is. Pedig a magyar zene igazi nagy értéke – amikor aktív.
Ha már a legeknél tartunk – több is volt, van ám a Piramisban -, akkor azonnal Pinyóval kell folytatnom. Ő a legtisztességesebbek egyike azok közül, akikkel összesodort az elmúlt néhány évtized. Olyan, hogy hátsó gondolat, hátsó szándék, nála nincs. Amit igazságtalannak érez, egy másodpercig sem tűri, azonnal kimondja, amit igaznak gondol, foggal-körömmel védi. Hörcsög természet, azonnal reagál, nem mérlegel, nem morfondíroz. És nehogy bárki is azt gondolja, a saját érdekeivel kapcsolatban ilyen. Nem. Bárkiről, bármiről van szó, ez az alapállás. Nem mondom, hogy nincs nála jobb dobos, de megbízhatóbb nincs. Amit vállal, azt erején felül teljesítve is megcsinálja, ha belehal is. Ahogy pedig a két fiát tulajdonképpen egyedül nevelte fel, mindazzal együtt, amit ez jelent, különösen egy valójában fordított életre kényszerült rockzenésznek, az előtt csak fejet hajtani tudok.
A fordított élet rögtön Zacsit jelenti. Össze nem tudnám számolni, hány éjszakát szédültünk át együtt. Ha azokat is hozzávesszük, amiket másokkal nyomott végig, abból már kijönne egy egész élet. Az maga a csoda, ahogy támasztani tudjuk a pultot és ugyanarról hallgatunk. Nincsenek nagy dumálások, nincs fölösleges fecsegés. Rezgések, hullámok vannak. Körülötte – amikor együtt vagyunk, akkor persze azt hiszem, hogy körülöttünk – folyton nyüzsögnek a csajok. De van ennél fontosabb is, tehát egy kora éjszakai órán a Miss World is fölöslegesen próbálkozna. Később, ahogy halad az éjszaka, Miss Europe, Miss Hungary, majd Miss utca a sorrend, de még inkább maradjunk egy kicsit, kéne még egy dózis. Reggel felé aztán összeveszünk a takarítónőn, akinél persze semmi esélyünk nincsen. Bár ez a poén nagyon sokszor volt már igaz, az még igazabb, hogy amennyiben lenne valamilyen csajozási magyar rekord, Zacsi minimum dobogós lenne. Azért gitározni is nagyon tud, és miközben szinte nincs nap, hogy valahol ne játszana, ma már gyakorol is. És nagyjából most, öreg fejjel jutott el odáig, hogy gondolkodik azon, talán ideje lenne összehozni egy saját bandát. Neki köszönhető, hogy elválltam a Tunyogi Rock Band (TRB, the Rock Band) felkérését, közel tíz évet dolgoztunk ebben a csapatban is együtt. Méltatlan, hogy ezt a zenekart nem a legnagyobbak között tartják számon, ezt is majd az utókor kell elintézze.
A legnagyobbakat említve pedig Sanyira kell gondolnom. Nincs még egy arc – szerintem nem csak Magyarországon -, aki simán megengedheti magának, hogy évekre eltűnjön, aztán amikor időnként visszatér egy-egy pillanatra, ugyanaz a szeretet és rajongás fogadja, mint évtizedekkel ezelőtt. Nagy titok birtokosa. Érett férfiemberként ugyanaz a titokzatos erő árad belőle, ami már fiatal kölyökként is. Színpadra született. Hihetetlen, ahogy az őrületig magával tudja ragadni a tömegeket, és nem valamiféle tömegpszichózisról van szó, mert ezek a tömegek egyénekből állnak, és Sanyi az egyénekre tud varázslatosan hatni. Kisebb társaságban is, akár kettesben is. Nők gerince pillanatokon belül lesz habostorta, ha a sugárkörön belülre kerülnek. Sanyit ez biztosan érinti valahogy, talán még inspirálja is, biztos a hiúságára is hat, különösebben mégsem foglalkozik ezzel. Ő a varázslatot, a szerelmet közvetíti, és ugyanazt keresi. Sokkal mélyebb, érzékenyebb és kutatóbb lélek, mint azt gondolnák, akik nem, vagy csak felületesen ismerik. Minél magasabbra repült, annál mélyebbre ásott, minél zajosabb közeget generált maga körül, annál inkább vágyott az elvonulásra. A meditációt, a tanulást, az elmélyülést, az útkeresést, az önmagunkban való kiteljesedést célzó és lehetővé tevő csöndre.
Azt szokták mondani az előadók, akik valaha is a dalaim énekelték, hogy azok olyanok, mintha róluk írtam volna, akik hallgatják, pedig azt, hogy mintha róluk szólna. Sanyi az egyetlen, akiről én érzem úgy – utólag -, hogy mintha az Őszintén akarok élni, vagy a Ha volna két életem lényeges gondolatait valóban róla írtam volna. Mivel persze ezeket is, mint minden dalomat alapvetően arról írtam, ahogy én érzem, gondolom, látom a világot, Sanyival biztosan nagyon sok közös van bennünk, még akkor is, ha ennek ellenére – vagy éppen ezért – nagyon közel soha nem kerültünk egymáshoz, igazi szoros kötelék, komoly barátság soha nem alakult ki köztünk.
A barátság Lajoshoz kötött. Ez a barátság segített abban, hogy egyáltalán szövegíró lettem. Talán nélküle is sikerült volna, mert az elhatározásom életre szóló döntés volt, de biztosan sokkal nehezebben tudtam volna megvalósítani, és biztosan sokkal nehezebb lett volna végigjárni az utam. Az ő bizalma, a szeretete, amivel felismerte, hogy együtt komoly dolgokat fogunk tudni létrehozni, az számomra olyan volt, mint az űrhajónak a hordozórakéta, vagy a kilövőállomás. Nem a lábammal kellett kóstolgatnom a medence vizének hőfokát, hanem egyből a nyílt óceánon találtam magam. Egyszerű esetben azt mondanám, ússz, vagy süllyedj el, ez volt a jelszó, de amiről beszélek, az ennél sokkal összetettebb. Ha elsüllyedek, elsüllyed a Taurus is. Tehetségtelen, buta szövegekkel próbálkozó zenekarok futottak szép számmal a megfelelő kategóriában, majd annak rendje és módja szerint el is felejtődtek. Ha én nem vagyok érdemes arra a bizalomra, amit Lajostól (és persze Balázs Fecótól) kaptam, akkor akár a Taurusról is így (nem) beszélnének ma.
Lajossal beszélgettünk át hosszú délutánokat, éjszakákat arról, hogyan szólaljon meg magyarul a rock, miről beszéljünk, milyen irányba induljunk el, mit képviseljünk. És ebben abszolút egyformán gondolkodtunk. Nem érdekel minket a felszín, nem az olcsó népszerűség, nem a minden áron való érvényesülés igazgat. Fiatal srácok tömegei léteznek, akik vesztesnek születtek, akik sorsa senkit nem érdekel, kallódnak, pusztulnak, lézengnek. Kétségbeesetten jeleznék, hogy ők vannak, léteznek, de senki nem figyel, senki nem hallgat rájuk, senki nem veszi a jelzéseket. Mi is közéjük tartozunk, csak szerencsésebbek vagyunk, mert kaptunk tehetséget és erőt, hogy elérjük: olyan helyzetbe kerültünk, olyan helyzetet tudtunk magunknak kicsikarni, hogy amit mi kimondunk, azt sokwattos erősítők hangosítják fel olyan hangerőre, amit már nem lehet nem meghallani. Akkor ezzel nekünk dolgunk és felelősségünk van.
Barátságról beszéltem, de ez valójában annál több és kevesebb is volt egyszerre. Testvérek voltunk, én úgy tekintettem Lajosra, mintha a bátyám lenne. És ahogy ez testvéri kapcsolatokban lenni szokott, én is a legtöbb jót és a legtöbb rosszat Lajosnak köszönhetem. Beszélek a rosszról is, nem titok. Az ő döntésének köszönhetem, hogy a Piramis kapcsán évekig nem volt nevem. Nem az én nevemen jelentek meg a dalok, amiket írtam. Már régen kiderült, mennyi az, amivel én a Piramis legendájához hozzájárultam, mégis, a mai napig is hol a nevemmel, hol anélkül jelennek meg újra és újra a régi dalok. Az volt a koncepció, hogy a zenekar sokkal nagyobb erőt és egységet sugároz, ha azt a képet alakítja ki magáról, hogy mindent az öt ember épít fel önerőből. Nincs szükségük külső segítségre, úgyhogy nem kényszeríthetik megalkuvásra sem. Alapvetően egyetértettem ezzel, az viszont rettenetesen bántott, hogy miért öt ember, miért nem hat képviseli az egységet. Évekig kellett küzdenem azért, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. A küzdés viszont megerősít, tudatosabbá tesz és nemesít. Tanultam belőle sokat. Ahogy azután a sorsom alakult, alakítottam, szerencsére bizonyította, hogy nem önzést és nem a mindenkori könnyebb út keresését.
Lajos hadvezér volt, ezt a képességét valószínűleg édesapjától örökölte. Mindenféle értelemben kézben és életben tartotta a zenekart. A rock meghatározó és megkerülhetetlen figurájává érett. Valódi hátországgal bíró, valódi hatalommá vált, ennek minden kedvezményezettségével, irigységet és támadásokat vonzó voltával, felelősségével együtt. Ezt a helyzetet azután nem mindig tudta helyesen (bár ez sokszor nézőpont kérdése. Ki ítél?) feldolgozni, lassan kezdett megváltozni. Eleinte ezzel még tudtam együtt létezni, még a Senatort is együtt csináltuk, de egyre kevésbé éreztem jól magam, egyre inkább kezdtünk másképpen gondolkodni, más célokat más eszközökkel megközelíteni. Egyre inkább eltávolodtunk egymástól.
Amikor 1992-ben az öt Sportcsarnok-koncert már biztos volt, Lajos azt nyilatkozta, ez elégtétel és kárpótlás mindazért, amit a zenekartól elvett a közeg, a hatalom, a politika annak idején, lehetőségekben, elismerésben, pénzben. Akkor a Piramis már több mint tíz éve nem létező zenekar volt. Úgy gondolom, joggal hittem azt, hogy ez az elégtétel számomra is az lesz. Nem lett. Mert a zenekar, és ebben feltétlenül Lajos volt a leginkább döntési helyzetben, újra úgy határozott, hogy a történet öt emberről szól. Ha Benkő Laci, aki akkor a Hanglemezgyár egyik vezető képviseletét látta el, nem gondolja úgy, hogy a zenekart életműlemezzel tiszteli meg, amit ezen a koncertsorozaton ad át a fiúknak, valamint az életmű megalkotásában résztvevőként nekem is, valószínűleg nem megyek fel a színpadra, és talán a nevem sem hangzott volna el, nem tudom. Ez mindenesetre örök tüske marad bennem, különösen úgy, hogy ennek a sorozatnak volt kézzel fogható, anyagi hozadéka is, de számomra nem. Akkor nagyon eltávolodtunk egymástól. Nem haragudtam, azt hosszú távon nem is tudok, de mellbe rúgott állapotban léteztem nagyon sokáig.
Csak messziről figyeltem, ahogy Lajos sorsa éles fordulatot vett. Hidegen hagyott, hogy hozzá nem méltó emberekkel vette körül magát, nem érdekelt, hogy megbotránkoztató, irigyelendő, köznapi halandók felett álló és közönséges média személyiség szerepét vállalta fel, vagy tűrte el. Amikor igazán bajba került, akkor kezdtem egyáltalán oldódni. Akkor kezdtem egyáltalán újra érezni, hogy nem közömbös, mi történik vele. Bementem hozzá a kórházba, elfogadtam a meghívását az esküvőjére, vettünk részt közösen különböző eseményeken, egyáltalán képesek voltunk (voltam) beszélni egymással. De a lényegről még ma sem. Én valahogy képtelen vagyok szóba hozni, azt pedig nem tudom, ő értené-e, egyáltalán miről beszélek.
Sok poklot megjárt azóta, és minden tiszteletem az övé, hogy volt ereje kikapaszkodni abból, amibe más kétszer simán belehalt volna. Neki is két élete van. Mindenesetre, és mindezekkel együtt, akkor is ő az első basszusgitáros az országban, aki harmóniákat fogott azon a négy baromira vastag húron. Valamint úgy kormányozott egy (sőt több) zenekart, hogy a megfelelő csillagállások esetén akár a nemzetközi vérkeringésnek is meghatározó cseppecskéi lehettünk volna. –
– A kapcsolatod velük milyen (most és régen) volt? Túl az alkotáson; mentél velük turnézni, vagy az éjszakába, bulizni?
– Van egy olyan érzésem, hogy ezt a kérdést az előbbiekben már meg is válaszoltam. Igen, nagyon sok időt töltöttünk együtt. Ez nem azt jelenti, hogy minden bulin ott voltam, minden turnét végigjártam én is. Volt, hogy külföldre is utaztam, volt, hogy budapesti koncerten sem voltam ott, de együtt léteztünk. Zenében is, zenén kívül is. Amibe beleértendő a csajozásokon, az ivásokon át a tervezgetésig, a nagy beszélgetésekig rengeteg minden. Már az alakuló megbeszélések is többnyire az én lakásomban zajlottak, meg a jó nagy házibulik is. Mindezek székhelye csak később tevődött át Lajos akkoriban megvásárolt tágas, reprezentatív kéglijébe.
Ma? Zacsival egyértelműen napi kapcsolatban vagyunk, hiszen, mint említettem, jó ideje újra együtt dolgozunk. Pinyóval gyakran futunk össze különböző koncerteken, bulikon, szédülések folyamán, ahová őt az egyik fia már régóta elkíséri, pár éve már engem is az enyém. Több témáról, többet beszélgetünk ma, mint annak idején. Hasonló a helyzet Petivel is. Mintha most jönnénk rá mindannyian, hogy az akkori nagy hangzavarban kevesebb időnk, energiánk, érzékünk jutott volna egymásra, mint amennyire lehetett, sőt fontos lett volna. Sanyival ritkábban jövünk össze, mindenesetre annál többször, mint az ilyen alkalmakkor megfogalmazott közös, egy-egy új produkcióra vonatkozó terveink.
– Milyen érzés megélni, hogy lassan évtizedek óta tízezrek éneklik egy-egy koncerten a dalaidat?
– Keserű szépség. Boldog bánat. Felemelő és magányos. Borzongatóan szép, érzékeny pillanatok, amik közben magukban hordozzák a mulandóságot is. Éppen azzal, hogy ugyanazzal az erővel léteznek, mint régen, ami ránk, rám, már nem biztos, hogy igaz.
– Miben látod a Piramis hihetetlen sikereit aktív idejükben, illetve a mai napig tartó hatalmas rajongást, érdeklődést?
– A színpadon megmutatkozó ember öt különböző típus. Ez csak a történelem legnagyobb zenekaraira jellemző. Azt jelenti, hogy a közönség minden tagja megtalálhatja azt, akivel igazán azonosulni tud. Akivel ágyba bújna, beszélgetne, bulizna, barátkozna. A zene. Ahogy Sanyi egyszer jellemezte, Ingmar Bergman filmjének címét kölcsönözve, a suttogástól a sikolyig, a sóhajtástól a kétségbeesett üvöltésig minden tartományt felölel. A szövegvilág. Ami hétköznapi, érthető nyelven beszél érzékenyen, de logikusan, szókimondóan, de megértéssel arról, ahogy emberként látjuk, vagy látni szeretnénk a bennünket körülvevő világot. Közérzet-dalok ezek, helyzetjelentések arról, hogyan érezzük magunkat ebben a világban. Mit szeretnénk, mire vágyunk, miért vagyunk dühösek, mi az, amit elutasítunk. Ugyanúgy, ahogy mindazok, akik azonosulni tudnak ezekkel a gondolatokkal. Mi – illetve itt most hadd legyek kicsit önzőbb: én valóban úgy képzeltem el, úgy próbáltam megvalósítani a szövegírást, a gondolatok, érzések megfogalmazását, hogy az valóban (még ha igazából egyoldalú is) beszélgetés legyen. Tudom, honnan jöttem, reményeim szerint nem is nagyon távolodtam el attól, van bennem beleérző képesség, mindig az vezet, amikor sorokat írok egymás alá. Van bennem képesség, hogy mindezeket úgy mondjam el, hogy mindenki azt higgye, az előadótól kapnak mindent, általa válnak valamiféle közösséggé.
– A sportolók egy-egy csúcsteljesítmény után életkoruk vagy fizikai állapotuk után kénytelenek abbahagyni… Hiába akarnák az eredményeket; nem megy, csak fejben… A szövegíró, zeneszerző hogy van ezzel? Rossz párhuzam? Van olyan “határ”, amikor azt mondanád, hogy kiírtam magam?
– Amíg fejben megy, addig nincs baj. Most akkor komolyan: sosem írtam könnyen. Évtizedek óta azt mondom, most akkor itt a vége. Ezt a nótát, lemezt még valahogy sikerült megírnom, de többet már nem fogok. Nem fog menni. Azután jön az újabb lemez, és valahogy az is megíródik. Utána pedig ugyanaz a letargia, kiégett érzés következik. A világtól elvonulva, ajtót, ablakot magamra zárva tudok csak dolgozni, de amikor elkészülök egy dallal, amit jónak is gondolok, akkor szeretném azonnal mindenkinek megmutatni, szeretnék azonnal mindenhol jelen lenni, hogy hangosan kiabálhassam, ezt hallgassátok meg! Szeretnék ott lenni minden társaságban, minden nő ölében, minden ember lelkében ott lenni, mert irtózatos szeretetet adok, és irtózatos szeretetre vágyom, mert éppen elfogyott. Minden érzékszervemmel része vagyok minden történetnek, minden eseménynek, minden mozdulatnak, minden rezdülésnek, én tartom össze a világegyetemet közösen minden létező sejttel, atommal. Együtt kellene lennünk, mert egymásra vagyunk utalva, egymásért jöttünk létre. Kozmikus, örök időkre szóló szerelmet adtam, ugyanazt szeretném visszakapni, ha lehet, itt és most, azonnal. De mivel éppen el vagyok zárva a világtól, berúgok, és lebegek egy másik dimenzióban. Aztán alig várom, hogy belekezdhessek a következő nótába.
Amíg ezek az érzések támadni és leteríteni tudnak, amíg nem érzem úgy, hogy ezt a dalt rutinból írtam, önmagam ismételve – addig fogok tudni működni én is. Itt most József Attila szavaira gondolok. Működésben a nyugalom.
– Voltak hullámvölgyek, alkotói válságok a pályádon?
– Nem. Olyan volt, hogy a nyolcvanas évek második felében egyszercsak nagyon egyedül találtam magam. A rock tetszhalott volt, eltűnt, mindent elárasztottak a kizárólag a legkevesebb befektetéssel a legnagyobb profitot termelő, a legolcsóbb szórakoztatásra törekvő, egyszeri fogyasztásra alkalmas hamburgerzenék iparszerű gyártásának végtermékei. Ízlésterror kezdődött, diktátumokkal, hihetetlen propagandaháttérrel. Akkor azt mondtam, én kiszállok. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Gyönyörű kaland volt, ami eddig tartott. Elmentem komputer grafikusnak. Játékprogramok tervezésében vettem részt. Angol és amerikai megrendelésre dolgoztunk, több pénzt kerestem – dollárban -, mint addig a dalszövegírással összesen. Persze ezt magasan túlszárnyalhattam volna, ha maradok a zenében és elvállalok néhány akkori futtatott és futó produkciót. Csak ahhoz gyomrot kellett volna cserélnem, amire nem voltam hajlandó. Ízlésbeli, szakmai értelemben soha nem voltam hajlandó semmilyen kompromisszumra, gondolom, ez is az egyik összetevője, hogy évtizedeken keresztül hiteles tudtam maradni. Nem járattam le magam, nem koptam el. Bár csöppet sem volna ellenemre, ha létezne, megjelenne egy hiteles, tehetséges új generáció, akik ma a saját korosztályuk gondjait, örömeit, vágyait, törekvéseit – egyáltalán: gondolatait – tudnák megfogalmazni a saját generációjuk nyelvén, és azt mondanák, hogy én már rég lejárt lemez vagyok, monnyak le. Miért nem jönnek, miért nincsenek? Söpörjenek el, takarítsanak el, még a porszívót is adnám hozzá.
– Ihlet vagy előleg kell az alkotáshoz?
– Soha nem pénzért dolgoztam. Igaz, abból élek, hogy dalokat írok. Abból élek, hogy az eladott lemezek után, a koncertek után, a rádióban, tévékben, vendéglátó helyeken elhangzott dalaim után jogdíjat kapok. Ha a mostanában írottakból kéne megélnem, már éhen haltam volna, vagy megint grafikusnak kéne lennem, de így, hogy ketyeg harmincöt év, nincs bajom. Megint oda kell visszacsatolnom, hogy jó volt, szerencsés volt nem elmenni a könnyebb ellenállás irányába. Nem baj, ha nem a ma facsarja ki és dobja egy perc múlva a szemétre a dalaim. Majd holnap felidézik, felfedezik, játsszák és szeretik – akkor már hosszú távon. Így megmarad a folytonosság. Igen, hosszútávfutó vagyok. Nem baj, ha száz méterenként megelőz valaki, azután meg valaki más. Én magam futom végig, ők meg mindig cserélődnek. Persze, ez rossz példa, mert amiben én létezem, azt sosem versenynek tekintettem. Mondom a dolgaim, és ha majd senki nem lesz rájuk kíváncsi, akkor csendben maradok, mondja más.
Ihlet egyébként, mint olyan, nincs. Állapot van, amikor képes vagyok írni. Azt pedig ennyi idő után már tudom, hogyan vagyok képes ezt az állapotot előidézni.
– Befolyásol, ha a lemezkiadó határidőt szab?
– Csak az befolyásol. Tehát ahhoz képest megfelelő időben kell képesnek lennem létrehozni azt az állapotot, amelyben képes leszek teljesíteni, amit várnak tőlem. Nem is magam miatt, hanem azért, mert nem mondhatom A-nak, hogy rendben, elismerem, ez most nem annyira klassz, de hallgasd meg, milyen eszelős jókat írtam B-nek.
– A Piramis várhatóan fergeteges sikere 2006-ban ad valami elégtételt Neked (is)? Egyáltalán van olyan sérelmed (anyagi-, erkölcsi-, emberi-, stb.) amiért elégtételt várnál?
– Amit erről el akartam mondani, azt már elmondtam. Hogy most, illetve ezután mi lesz, nem tudom. Igazán optimista sosem voltam, igazán tudatlan már rég nem vagyok.
– Csillog majd a szemed, amikor az Aréna zeng 15 ezer toroktól, miközben tudod, ezt a dalt Te írtad?
– Attól függ, hol leszek. El tudok képzelni olyan helyszínt, ahol gyanúsan csillogna a szemem. El tudok képzelni olyan helyszínt is, ahol csak a szívem szorulna el.
Hérics Nándor albumából
Csörgött egy nap a telefonom. Hérics Nándor kért egy találkozót egy készülő könyvvel kapcsolatos beszélgetésre. Festőművészként mutatkozott be, majd riportkötetről beszélt, amit rockzenészekről szeretne megjelentetni. Annyira furcsa, megfejthetetlen és amolyan csodabogárnak tűnő volt, hogy beleegyeztem, találkozzunk és beszélgessünk. Megtörtént. Elmondta, hogy régi terve a magyar rockban értékeket teremtett egyéniségekről kiadni egy albumot, amelyben az általa szeretett és tisztelt figurákról festett portrék mellett a velük készült beszélgetések is helyet kapnának. Rám is gondolt sokak mellett. Mutatott néhány már elkészült képet, amelyek azonnal meggyőztek, hogy nem viccelődésről van szó. Közben pedig úgy társalogtunk, mintha már kisgyerekekként is lettek volna közös dolgaink. A vége az lett, hogy hét különböző portrét festett rólam, majd felkért az albumhoz készült képekból rendezett kiállításának megnyitására.
Örömmel mondtam igent, mert személyében nem pusztán egy kimagasló művészt, hanem egy érzékeny jó barátot is sikerült megismernem.
Részletek Fábián L. Gyula könyvéből
Som Lajos a Taurus megalakulásáról
Horváth Attila interjú
Írd meg jól a könyvedet
Birkás Attila: A Piramis sztori
Fábián L. Gyula: Évszakok (Balázs Fecó)
Kiss Sándor: 30 év zene (Lerch István)
Ómolnár Miklós: Csak a zene van (Charlie)
Kovács Violetta – Sándor András: Összetört szárnyak (Cserháti Zsuzsa)
A tükröd hazudik
Volt néhány év, amikor kedvtelésből szívesen rajzoltam, festettem karikatúrákat. Különösebb szándékom, célom ezzel nem volt, csupán kellemes időtöltésnek, kreatív próbának szántam unalmas éjszakákon. Elsősorban Bodola Gyuri barátom – sajnos már ő sincs köztünk – látásmódja inspirált, de miközben ő a klasszikus technikákat töltötte meg rengeteg humorral és lélekkel, én inkább a realisztikusabb, a portréfestészethez közelebb álló stílust kedveltem. Természetesen amatőr, hályogkovács módjára kísérleteztem mindenfélével a színes ceruzáktól a temperán keresztül az aranyárban mért körömlakkokig. Mindezektől, gondolom, egy hozzáértő szemlélő azonnal infarktust kapna – ahogy én sem viselem el a szövegírásban a dilettantizmust -, de az az egy mentségem azért van, hogy hihetetlenül jól szórakoztam a képek készítése közben.
