Robotok. Odakinn, odalenn, idefenn.
Robotok. Ezeregy ismerős idegen.
Megszabott utak, pályák és vonalak.
Gépies minden lépés és mozdulat.  

Robotok. Egyik sem tudja meg sohasem,
hogy az út körbe fut, csak azért végtelen.
Soha nincs semmi váratlan változás.
Soha nincs repülés, és nincs zuhanás.  

Szerelmek, búcsúzások, zajos idők –
karnevál kavarog a szemük előtt.
Az idő, mint a folyó, gördül tovább.
Százezer arcát tárja fel a világ.
De páncélt hordoznak a szívük körül.
Letépni róluk soha nem sikerül.
Üvölthetsz, szerethetsz, vagy mondhatsz egy dalt,
mást úgysem okozol, csak némi zavart.  

Robotok között éled minden időd.
Robotok között fogy el minden erőd.
Próbálod ezerfelé tépni magad,
csak hogy – mert másod úgysincs – önmagad add.
Szerettél, öleltél és simogattál,
ha másképp kéne élned, belehalnál.
Emberként próbálkozol, mégsem elég.
Robotok figyelik, hogy bírod-e még.

Nos, hát mégis nélküled
múlik el az életem,
pedig a fontos dolgokat
még nem mondhattam el.  

Szavaim – fáradt nyilak –
földre hulltak az útjukon,
s amit még nem mondhattam el,
már többé nem tudom.  

Igen, fájt minden szavam,
tudom, én rontottam el,
de csak egy dolog igaz,
amit nem mondtam sosem,  

és most vad tüzekkel ég
a hallgatáson túl,
és örökre megmarad
kimondhatatlanul.  

Nézd, a föld forog tovább,
és már nem bánt semmi sem,
csak egy szó, amit neked
soha nem mondhattam el.
Soha nem mondhattam el.

A Tudás Fáját elhagyod,
s bár titok még a holnapod,
már nincsen, nincsen többé visszaút.
Előtted a végtelen,
a hátad mögött semmi sem.
Most tudnod kell, hogy tovább mint legyen.  

Bűnöd volt egy mozdulat.
Most folytathatod egymagad.
A semmiből kell alkotnod hazát.
Írd meg jól a könyvedet.
A jót, a rosszat ismered.
A sorsod az, hogy mindig lépj tovább.    

Nézz körül. Kicsit homályos még a kép,
 de tiszta lesz, ha akaratod lesz elég.
 Az életed így mindig szabadon élheted.
 Neveld majd ugyanígy a gyermeked.  

A Tudás Fáját elhagyod,
s bár titok még a holnapod,
már nincsen, nincsen többé visszaút.
Előtted a végtelen,
a hátad mögött semmi sem.
Most tudnod kell, hogy tovább mint legyen.

Legszebb éveimben, míg gyermek voltam még,
és azt hittem, hogy mindig kék az ég,
anyám minden éjjel megfogta kezem,
és az életről mesélt.  

Lassanként felnőttem és más ember lettem.
Eltévedt az égen a csillagom.
Elzárták a napot súlyos ködök mögé.
Fáj és bánt minden, nagyon.  

Befalazott engem a sűrű, sűrű csönd.
Könnyek között rejtem arcomat.
Anyám lenn a földben földdé változott.
Így talán boldogabb.  

Elzárták a napot súlyos ködök mögé.
Eltévedt az égen a csillagom.
Eltemetve élek, és félek mindenkitől.
Fáj és bánt minden, nagyon.  

Anyám, anyám ébredj, és vigasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben.
Anyám, anyám ébredj, és vigyél magaddal.
Kérlek, vigyél magaddal!
Anyám, anyám ébredj, és vigasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben.
Anyám, anyám ébredj, és vigyél magaddal.
Kérlek, vigyél magaddal!

Lehet, hogy rossz csillag alatt születtem,                  
és nem volt soha szerencsém.
Szégyenkezve emlegették a nevem a családban.
Fekete bárány voltam én. 

Példaképként mutogatták
jólfésült és jólnevelt öcsém.
Akármit mondtam, hittem, gondoltam vagy tettem,
fekete bárány voltam én.  

Tízévesen az első cigim elszívtam.
Mire tizennégy lettem, már nem voltam gyerek.
A koncerteken minden este az első sorban álltam,
és üvöltöttem, ha szólt az én zeném.     

 Köszönöm azt,
 hogy itt vagy és azt mondod, jó vagyok,
 hiszel nekem,
 és melletted sohasem érzem,
 hogy fekete bárány vagyok.  

Talán rossz csillag alatt születtem,
és nem volt soha szerencsém.
Maradj itt mellettem és segíts, hogy elfelejtsem,
fekete bárány voltam én.

Egyik lábam a lépcsőn,
a másik még lenn a földön.
A vonat indul, és robog velem messze tőled.
Hosszú levelet írtam.
Lehet, hogy már éppen olvasod.
Talán sírsz most, és nem hiszed el, hogy visszatérek.  

Tudod, már napok óta
ver a szívem ily nyugtalanul.
Hazudnék, hogyha azt mondanám,
így akartam.
És tudom, még sokszor megzavar,
hogy arcod látom egy arc helyén.
És még sokáig hangoddal ébreszt a szél.

Amikor vége az utolsó dalnak is,
az utolsó hang is szétfoszlott már,
magányos tárgyak az elhagyott színpadon,
felborult székek és konok homály.
Papírlapok. Egy tépett plakát
a lábunk alatt.
Ki mondja meg, hogy dalainkból
mennyi maradt?    

 Maradj velem.
 Segíts nekem.
 Vigyél haza,
 fogd a kezem.
 Szeress nagyon.
 Fáradt vagyok,
 és nehéz a szívem.
 Vigasztalj meg,
 s ha nem is hiszed,
 hogy szebb lesz a holnap,
 mondd, hogy lehet.
 Mondd, hogy lehet,
 ha nem is tudod,
 hogy hiszek neked.  

Amikor vége az utolsó dalnak is,
és a varázslat szétfoszlott már,
mi lesz veled?
Egyedül hagy a zajos tömeg.
Sebzett vagy, és te sem tudod,
hol a helyed.    

 Maradj velem.
 Segíts nekem.
 Vigyél haza,
 fogd a kezem.
 Szeress nagyon.
 Fáradt vagyok,
 és nehéz a szívem.
 Vigasztalj meg,
 s ha nem is hiszed,
 hogy szebb lesz a holnap,
 mondd, hogy lehet.
 Mindig lehet.
 Ha nem is tudod.
 Ha nem is hiszed.    

Ha magasabbra vágysz, nyugtalan szívvel,
indulj el, ameddig nem késő.
Látványos ugrásra nem számíthatsz már,
de vár rád a következő lépcső.
 Ne állj meg soha. Ne állj meg soha már.
 Ha elindultál – ne állj meg soha már!  

Lesz, aki segít, lesz, aki gátol.
Lesznek, kik az egészet nem értik.
Lesz, ki visszafordul, mert nem elég erős.
És lesz, aki veled marad végig.
 Ne állj meg soha. Ne állj meg soha már.
 Ha elindultál – ne állj meg soha már!  

Bárki megkísért, nézz a tükörbe.
Ne próbálj az lenni, aki nem vagy.
Ha válaszúthoz érsz, jobb egy őszinte ellenség,
mint egy jóbarát, aki holnapra elhagy.
 Ne állj meg soha. Ne állj meg soha már.
 Ez az életed – ne állj meg soha már!

Mint akit felkapott egy hullám,
sodródom, s nincs sehol otthonom.
Valaki eljön, valaki elhagy.
Sehová sem tartozom.  

Idegen arcok tengerében
úgy kelek útra minden hajnalon,
hogy mire vége ennek a napnak,
megtalálom otthonom.    

Hidd el, én is megnyugodnék,
 ha valahová tartoznék.
 Tudom, én is megnyugodnék,
 ha valakihez tartoznék.  

Ereimben a város lüktetése.
Vágtató kaland minden pillanat.
Valakit végre szeretni kéne,
mire véget ér a nap.    

Tudom, én is megnyugodnék,
 ha valahová tartoznék.
 Hidd el, én is megnyugodnék,
 ha valakihez tartoznék.

Könnyű volt neked.
Te rendes családban születtél.
Élted az életed,
és érte semmit nem tettél.
Jártad az iskolát,
tanultál, hogyha kedved volt.
De hogyha nem volt kedved,
dühösen rád senki sem szólt.
Könnyű volt neked.
Boldog családban születtél,
 
 de én a másik oldalon, a vadabb oldalon
 láttam meg a napot. Nem is kell mondanom,
 hiszen csak egyszer néztél rám, és rögtön láttad már,
 hogy nem bölcsőben aludtam, és nem volt gyerekszobám.
 Keményen dolgozom
 a következő ételért,
 a holnapért, és mindenért.  

Csak két ruhám volt, egy szakadt és egy ünneplő.
Nyáron a talpamon éreztem, hogy éget a kő.
Az első szerelmem mindenre megtanított már,
amit te csak könyvekből tudhattál.
 
 Mert én a másik oldalon, a vadabb oldalon
 láttam meg a napot. Nem is kell mondanom,
 hiszen csak egyszer néztél rám, és rögtön láttad már,
 hogy nem bölcsőben aludtam, és nem volt gyerekszobám.
 Keményen dolgozom
 a következő ételért,
 a holnapért, és mindenért.

1. Kiűzetés a Paradicsomból   (zene: Balázs F.)
2. Fekete bárány  (Balázs F.)
3. Hangoddal ébreszt a szél   (Fischer László)
4. Maradj velem   (Balázs F.)
5. A másik oldalon   (Balázs F.)
6. Anyám,vígasztalj engem   (Balázs F.)
7. Tudom, én is megnyugodnék   (Balázs F.)
8. Amit nem mondhattam el   (Balázs F.)

Filo Zsófia   (zene: Litttvay Imre)
Zörög a lánc   (Kocsándi Miklós)
Valaki lánya   (Littvay I.)
Janka, a lelki segély (Zene és szöveg: Horváth A.)
A függöny mögött   (Littvay I.)
Keresnék egy erdőt   (Kocsándi M.)

A dalcímekre kattintva olvasható a szöveg. Ha egyben szeretné látni a lemez összes szövegét, akkor ide klikk.

A terem lassan elsötétül,
zsúfolt már a nézőtér.
Arcok lenn a félhomályban.
Nézem, hátha eljöttél,
de attól félek már,
bárhol állsz, a sűrűségben elveszel
– ha itt leszel.
Ha most nem látlak, nem tudom,
mikor lesz rá újabb alkalom.

Tegnap néhány ismerősöm
mondott rólad néhány szót.
Túl vagy már a rossz időkön,
mikor minden mindegy volt.
Hívtunk volna már,
de a régi számon, amit tudtam, más felel.
Vagy senki sem.
Máshol laksz, vagy mással élsz.
Ha találkozunk, majd mindent elmesélsz.

Új név a régi ház falán.
Új év – ez könnyebb lesz talán.
Más kép egy album másik oldalán.
Új név egy régi ház falán.
Új év – ez könnyebb lesz talán.
Másképp minden értelmetlen volna már.
Hívtunk volna már,
de a régi számon, amit tudtam, más felel,
vagy senki sem.
Máshol laksz, vagy mással élsz.
Ha találkozunk, majd mindent elmesélsz.

Új név egy régi ház falán.
Új év – ez könnyebb lesz talán.
Más kép egy album másik oldalán.
Új név a régi ház falán.
Új év – ez könnyebb lesz talán.
Másképp minden értelmetlen volna már.

Dublin, 1995.

Kicsit számolunk megint.
Kicsit változunk megint.
Elfáradt egy másik év.
Ahogy adott, úgy tudott.
Amit elvitt – itt sem volt.
Ködbe rajzolt, halvány kép.

Mennyi minden összegyűlt,
ami értékesnek tűnt,
de költözéskor eldobnánk.
Annyi mást meg elvinnénk,
ami fontos volt és szép,
de elkopott, vagy eltűnt lassanként.

Bárcsak a régiek vigyáznának ránk,
hogy látni a lényeget megtanulhatnánk!
És bárcsak az égiek
egyszer vezetnének úgy,
hogy bárhová indulunk, vigyen tiszta út!

Odakinn, idebenn vihar most már ne legyen.
Tudod, megpróbálnánk, milyen volna könnyebben.
Odafenn, idelenn csak a sötétségtől félek.
Kérlek, védj meg! Egy gyertyát gyújts nekem!

Tudod, ünnep lesz megint.
Össze kéne jönni mind,
megterített asztalnál.
Földre hajló szárnyaink,
ki se nyílt virágaink,
megmutatnánk egyformán.

Kicsit búcsúzunk megint.
Kicsit változunk megint.
Elfáradt egy másik év.
Ahogy adott, úgy tudott.
Amit elvitt – itt sem volt.
Ködbe rajzolt, halvány kép.

Mennyi minden összegyűlt,
ami fölöslegesnek tűnt,
de most már jobban őriznénk.

Mindig hű akartam lenni, sosem voltam.
Bárhogy féltem is a búcsúzásoktól.
Egyszer fölösleges voltam, máskor nyugtalan bolond.
Örök kérdőjel volt, hogy csináljam jól.
Forró, türelmetlen éveinket éljük.
Sehová, senkihez nem köt megszokás.
A tegnap ronggyá tépett újság,
a holnap szöveg nélküli dal.
Ugyan minek kéne magyarázkodás?

Menj el. Szökj el,
ha itt már nincs hely.
Menj el. Szökj el.
Új bort nyiss fel.

Ugyan mit számít, hogy mit mondanak rólad?
Két part között, keskeny hídon áll a bál.
De neked mi dolgod ezzel?
Magad vagy a vágtató folyó.
S valahol téged is vár az óceán.
Forró, türelmetlen éveinket éljük.
Sehová, senkihez nem köt megszokás.
És ha megsebeznek, becsapnak, vagy nem figyelnek rád,
ugyan minek kéne magyarázkodás?

Menj el. Szökj el,
ha itt már nincs hely.
Menj el. Szökj el.
Új bort nyiss fel.

Nyolc évszak, 1987.

Ha most itt lennél, azt mondanám, húzódj közelebb,
tölts egy pohárral, és meséld el a te történeted.
Mennyi örömmel és mennyi gonddal hagyott itt az év? –
kérdeznénk egymást régi ismerősökként.

Tudom én is, néha dráma volt, máskor kabaré.
Senki máséhoz nem fogható. Épp úgy, mint másoké.
Néha nevettél, játék az egész, csak nem tudjuk, mi a tét.
Esélyünk van játszani – valamit már nyertünk mindenképp.

Mintha filmet néznénk, tudjuk jól,
titkok vannak a vásznon túl.
Azt a függönyt senki ne húzza el.
Ami jön, legyen mindig új.

Nem az én szerepem,
nem is én keresem,
mégis jó, hogy így alakult,
és most én kérhetem,
legyen szép az este, szép az ünnep,
szép az újabb év.
Legyen úgy, ahogy mind szeretnénk…

Mindennap új híradók és régi slágerek.
Néha elképzelem, hogy megfordítva jobb volna, úgy lehet.
Legyen pezsgés, legyen izgalom, de úgy békességesen.
Miért ne lennénk együtt? Látod,
ugyanúgy vagyok én is másmilyen.

Nem az én szerepem,
nem is én keresem,
mégis jó, hogy így alakult,
és most én kérhetem,
legyen szép az este, szép az ünnep,
szép az újabb év.
Legyen úgy, ahogy mind szeretnénk…

Zűrzavaros képek.
Lehunyt szemmel nézed:
elsodor a karnevál.
Évek óta várod,
hogy megértsd ezt a táncot.
Meg-megáll, körbejár.
Furcsa jelmezt adnak rád,
és úgy tűnik neked,
hogy mindenkinek fontos
a rádosztott szerep.
Magadban állsz, és nem tudod,
mi történt, és hogy történhetett…

És csak forog a kerék, és csak pörög a kerék,
ki se szállhatsz, hogyha elég.
És futnak a napok, és már magad se tudod,
vajon holnap bírod-e még.
És csak forog a kerék, és csak pörög a kerék,
ki se szállhatsz, hogyha elég.
És játszanak veled, amíg észre nem veszed,
hogy az életed csak a tiéd.

Nem vagy biztos benne,
mikor, miért, merre,
de pár dolog már elveszett.
Számlát írsz a porba,
átadnád, ha volna,
de furcsa így, hogy nincs kinek.
A parton állva eltűnődsz,
a folyó hogy rohan.
Elmennél egy szép nap.
De hová és hogyan?
Tudod már, hogy minden
túl közel, vagy túl messze van.

És csak forog a kerék, és csak pörög a kerék,
ki se szállhatsz, hogyha elég.
És futnak a napok, és már magad se tudod,
vajon holnap bírod-e még.
És csak forog a kerék, és csak pörög a kerék,
ki se szállhatsz, hogyha elég.
És játszanak veled, amíg észre nem veszed,
hogy az életed csak a tiéd.

Balázs Fecó és Kovács Kati
A csönd évei, 2000.

Volt idő, mikor még nem voltál,                                   
s nem éreztem, hogy fájna majd, ha nem volnál.
És most, látod, féltelek,
őrizlek, védelek,
mert lesz idő, meglehet,
hogy nem leszel már.

Voltak, akik szerettek, úgy hiszem.
Ma sem tudom, végül miért hagytak el.
De téged most már féltelek.
Szeress úgy, hogy jó legyek.
Őrizz meg.
Elveszek, ha nem figyelsz rám.

Változnak az évszakok.
Rossz idők, szép napok.
Bújj hozzám, ne hagyj el,
s ha én mennék, ne engedj el.
Változnak az évszakok.
Jó idők, rossz napok.
Bújj hozzám, ne hagyj el,
s ha én mennék, ne engedj el.

Próbáltam másokkal, máshogyan.
Ma egyik is, másik is messze van.
És véletlen, úgy lehet,
de téged már féltelek.
Őrizz meg. Elveszek,
ha nem figyelsz rám.

Változnak az évszakok.
Rossz idők, szép napok.
Bújj hozzám, ne hagyj el,
s ha én mennék, ne engedj el.
Változnak az évszakok.
Jó idők, rossz napok.
Bújj hozzám, ne hagyj el,
s ha én mennék, ne engedj el.

Nyolc évszak, 1987.

Kicsi ördögök, és rosszak, mint a tűz.
Mint a szél, rohannak értelmetlenül.
Olyan örült zajra képesek, hogy tőlük zeng a ház.
Mind csak bajt csinál, ha az ember nem vigyáz.

És ha éhesek, hát éhesek nagyon.
Mintha vihar söpörne át az asztalon,
csak romokat hagynak maguk után, és repülnek tovább.
Ezer fontos dolguk van még legalább.

Ne is álmodozz, soha nem fáradnak el.
Nekik egyszerűen mindent látni kell.
Megismerni, megkóstolni, kipróbálni mind,
amit nem szabad a felnőttek szerint.

Mert még elhiszik, ez egy ártatlan világ,
és te ott leszel mindig, ha szükségük van rád.
Ha bármi baj van, nemsokára játszhatnak tovább,
te elkergeted mindenki bánatát.

Kicsi ördögök, és rosszak, mint a tűz,
de csak addig, amíg közéjük nem ülsz.
Közelről már másképp látszik. És mindegyikük szép,
és mindegyikük egyformán a tiéd.

A mesét, mindegy, honnan kezded el,
de vigyázz jól, mert mind nagyon figyel.
Szelíd szó és egyszerű dal, és kenyér az asztalon…
Mert ha éhesek, hát éhesek nagyon.

És elhiszik, ez egy ártatlan világ,
és te ott leszel mindig, ha szükségük van rád.
Ha bármi baj van, nemsokára játszhatnak tovább,
te elkergeted mindenki bánatát.

Még elhiszik, ez egy ártatlan világ,
és te ott leszel mindig, ha szükségük van rád.
Ha bármi baj van, nemsokára játszhatnak tovább,
te elkergeted mindenki bánatát.

Az Aranyág Alapítvány számára született dal

(Auth Csilla, Balázs Fecó, Charlie, Keresztes Ildikó, Novák Péter, Roy, Somló Tamás, Szekeres Adrienn, Szolnoki Péter, Tátrai Tibor, Tunyogi Orsi, Vikidál Gyula előadásában)

Hűvös volt ez a nap,                                                
és az újságok szerint
jön az eső, jön az ősz.
Hosszú tél lesz megint.

Húzódj még közelebb,
s ha egy kevés bor maradt,
oszd meg velem a poharad,
ugyanúgy, mint szebb időkben.

Ez a csönd éve volt.
Körülzárt, átkarolt.
Gyere hát, legalább
te légy kicsit bolond.

Húzódj még közelebb.
Hajtsd a párnámra fejed,
s az a páncél, ami óv,
földre hullik, lehet.

Ne beszélj, dal se kell.
Már a zenék sem azok,
amik nehéz napokon
végül is rólunk szóltak.

Ez a csönd éve volt.
Szinte fájt, ahogy átkarolt.
Gyere hát, legalább
te légy kicsit bolond.
Ez a csönd éve volt.
Mint az ár, elsodort.
Gyere hát, legalább
te légy kicsit bolond.

Ez a csönd éve volt.
Lassan múlik, mint a hold.
Gyere hát, legalább
te légy kicsit bolond.
Ez a csönd éve volt.
Lassan elfogy, mint a hold.
Gyere hát, legalább
te légy kicsit bolond.

A csönd évei 2000.