A tolvajok bálja
Szinte az egész ország Charlieval együtt énekli a dalait, az elmúlt évtizedekben szerelmes vallomások tízezreit inspirálta egy-egy Taurus-, Korál-, vagy Piramis-sláger, és mégis: csak nagyon kevesen tudják, hogy ezeknek a nótáknak a szövegét Horváth Attilának köszönhetjük. Nem ment könnyen, de sikerült rávennünk a félárnyékot kedvelő férfiút, hogy beszéljen egy kicsit magáról, eddigi pályafutásáról.
Attila, hogy kezdődött az életed?
Mint mindenki más, én is egészen kicsi gyermekként kezdtem. Budapesten születtem, 1952. január 4-én, egy VIII. kerületi, József utcai lakásban. A gyermekkorom a Mátyás tér és a Rákóczi tér kulturális atmoszférájának szorításában telt el. Csöndes, szemlélődő srác voltam, a gyakori bunyókban csak akkor számíthattak rám a barátaim, ha már minden kötél szakadni látszott. A szüleim munka mellett végezték felsőfokú tanulmányaikat, így sokat voltam egyedül. Ez oda vezetett, hogy mire édesanyám beíratott a Bacsó Béla utcai általános iskolába, már kifogástalanul tudtam írni és olvasni. Nagyon jó tanáraim voltak, szeretetteljes légkörre emlékszem. Leginkább rajzolgattam órák alatt, hogy ne zavarjam a tanítást, így természetesnek tűnt, hogy képzőművészeti gimnáziumban folytatom majd a tanulmányaimat. A szüleim azonban megijedtek egy kicsit ettől a laza pályától, így a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban kötöttem ki. A tanulással soha nem volt különösebb bajom, volt hát időm arra is, ami igazán érdekelt. Az első évben színjátszó csoportot szerveztem, a másodikban már életre hívtam az iskolai zenekart is, Röviddel később már a kerület összes iskolájába minket hívtak szalagavatókra és más összejövetelekre. Más iskolai együttesektől eltérően mi nem külföldi zenekarok számait játszottuk, hanem saját szerzeményeinket. Elmondhatom, hogy sikerünk volt, egyre többen megismerték a Soul Bridge nevét, s így kézenfekvő volt, hogy benevezzünk az 1968-as Ki mit tud?-ra. A kerületi elődöntőben a Neotonnal kerültünk össze: náluk orgonált Balázs Fecó, itt kezdődik a barátságunk.
A technikum befejezése után egy évig dolgoztam a belvárosi távírdában műszerészként, de egy napon nem bírtam tovább. Otthagytam a drótok és a kapcsolók világát, és egy Üllői úti könyvesboltban helyezkedtem el. Munka mellett elvégeztem a könyvesbolti eladó tanfolyamot is, így gyorsan befogadott a szakma. Ezekben az években vetettem meg több ezer kötetet számláló könyvtáram alapjait. Leginkább persze a verseskönyveket szerettem és szeretem ma is, de filozófiai és más tárgyú munkákat is gyűjtöttem. Rövid megszakítással csaknem tíz éven át dolgoztam könyvesboltban. Az Üllői útról viszonylag gyorsan átigazoltam a Rózsavölgyi Zeneműboltba, ahol az én tevékenységemhez fűződik a külföldi hanglemezek adásvételének fellendítése. Ma is bejárok néha a régi arcok közé, vannak még néhányan egykori munkatársaim közül. 1976-ban feleségül vettem egy lengyel lányt, és kiköltöztem Varsóba. Megismerkedtem és összebarátkoztam a legendás SBB tagjaival, Czieslaw Niemennel és másokkal, valamint megtanultam lengyelül. Ma már nagyon sokat kell innom, és türelmes lengyel társaság kell ahhoz, hogy beszélni kezdjek ezen a nyelven, mivel egy évvel később elváltunk egymástól, és hazajöttem. Most már több mint tizenöt éve megengedhetem magamnak, hogy csak a szövegírásból éljek – igaz, nincsenek nagy igényeim. Világéletemben laza voltam, sohasem foglalkoztatott, hogy mit hoz a holnap. Ma sem érdekel. Nem vágytam soha biztos egzisztenciára, és nem ijedtem meg attól, ha mindent elölről kellett kezdenem. Ilyennek születtem.
Emlékszel még az első versedre?
Nem igazán. Talán ötéves lehettem, amikor Ilosvai Selymes Péter nyomdokain haladva megírtam az első versemet, amelynek minden sora úgy végződött, ahogy Ilosvainál láttam: vala-vala. Később a rádiót hallgatva megtanultam, hogy mit nem szabad írni, és a verseskönyvek olvasása során azt, hogy hogyan kellene formába önteni a gondolataimat. A hatvanas években sok versem jelent meg az Ifjúsági Magazinban és a Magyar Ifjúságban, elsősorban Baranyi Ferencnek köszönhetően. A középiskolában Tóth Árpád volt a legkedvesebb költőm, és a Nyugat köréhez tartozók. Nagyon közel került hozzám Apollinaire, később Ady és végül József Attila, akit ma is gyakran előveszek.
Aztán jöttek a zenekarok…
Úgy van. Az elsők közül a legismertebb a Taurus volt, amit a Neotonból kivált Balázs Fecó és az időközben szintén odakerült Som Lajos hívtak életre. Mikor szétváltak útjaik, megszületett a Piramis és a Korál. Természetesen egyik barátomat sem hagytam cserben, sőt: közben írtam szövegeket a Bojtorján együttesnek is, mert érdekelt a country műfaja. Azután itt van Charlie, akihez három évtizedes barátság fűz. Amikor elindult a pályája az Olimpia zenekarral, már írtam neki szövegeket.
Csak szöveget?
Olykor zenét is. Hat éven át tanultam zongorázni, a saját zenekaromban basszusgitáron játszottam, de ha sarokba szorítanak, jöhet a fúvós hangszer is. Szinte minden lemezen, amely az én közreműködésemmel készült, van egy-egy szám, amelynek a zenéjét is én írtam, még ha más neve alatt jelent is meg. De Kern András lemezén van egy szám, a Szép kezű lány, amit teljes egészében én jegyzek.
Mi ez a háttérbe húzódás?
Nincs bennem elegendő exhibicionizmus, de hát miért is lenne? Hogy szebb húst kapjak a hentesnél? Hogy az emberek összenézzenek mögöttem: tudod, ki ez az arc..? Nem, én jobban szeretem a rivaldafénynél a sarokasztal nyugalmát, a barátaimmal való csöndes beszélgetést, a szemlélődő jelenlétet. Aztán ha eléggé feltöltekeztem, jöhet a következő dal. Mindig kész zenére szoktam írni, bár gyakran módosítok a nyers szerzeményeken, de ez nem probléma. Hiszen csapatmunkáról van szó.
Ritkán írsz közéleti témákról.
Életérzésekről írok, de azért akad néhány kivétel. Mint például a beszélgetésünk mottójául választott szám, amit Balázs Fecóval írtunk, és amit ma is aktuálisnak, frissnek érzek. Igaz, hogy Shakespeare szerint színház az egész világ, de amint látom, olykor inkább egy bálra emlékeztet. Most például a tolvajok báljára.
Te hogy érzed magad ezen a bálon?
József Attila Két hexameter című verse jól kifejezi a véleményemet: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.”
Fábián L. Gyula
Négyezer-kettőszáztizennégy. Még leírni, kimondani, kiolvasni is sok. Pontosan ennyi nap telt el azóta, hogy „öt ember, aki tisztán rockzenét játszik”, nem lépett együtt a világot jelentő deszkákra.