– A Piramis – sok korabeli újságcikk szerint – jókor jött, jó időben, emellett szerencsésen állt össze a banda, ez az öt fazon… Jellemeznéd őket saját benyomásaid, emlékeid szerint egyenként – néhány mondatban?      

– Lajosék még Svájcban voltak, amikor már kértek, hogy nézzek körül itthon, kik azok az általuk esetleg nem ismert zenészek, akik szerintem alkalmasak lennének arra, hogy velünk dolgozzanak. Azonnal volt is egy jelöltem, Gallai Peti, aki akkoriban a Nautilusban játszott. Visszafogott, szerény, szinte gátlásos figura volt, de amikor fölment a színpadra, azonnal sugárzott. Ahogy varázsolt a keyboardon és ahogy énekelt, az lenyűgöző volt. A mai napig sem sokat változott, de a zárkózottsága, a mindennapi ügyekben való járatlansága, nyíltszívű naivsága sok kudarcos helyzetbe hozta a magánéletben. Ezek feldolgozása kizárólag befelé fordulással azonban hihetetlenül nehéz, egyedül szinte lehetetlen, emiatt sorsszerű volt, ahogy egyre inkább az alkoholban találta meg az oldószert. Mivel az önmenedzselésre totálisan képtelen, csak közösségben tud – de ott kiemelkedően – dolgozni, a Piramis utáni szakmai létezése már nem az addig megszokott érdeklődés előtt zajlott. Szép lassan gyakorlatilag kiesett a nagyközönség látóteréből, ez még jobban megerősítette alaptulajdonságait. A legszeretetreméltóbb emberek egyike, akit valaha ismertem – ma a legmagányosabbak egyike is. Pedig a magyar zene igazi nagy értéke – amikor aktív.          

Ha már a legeknél tartunk – több is volt, van ám a Piramisban -, akkor azonnal Pinyóval kell folytatnom. Ő a legtisztességesebbek egyike azok közül, akikkel összesodort az elmúlt néhány évtized. Olyan, hogy hátsó gondolat, hátsó szándék, nála nincs. Amit igazságtalannak érez, egy másodpercig sem tűri, azonnal kimondja, amit igaznak gondol, foggal-körömmel védi. Hörcsög természet, azonnal reagál, nem mérlegel, nem morfondíroz. És nehogy bárki is azt gondolja, a saját érdekeivel kapcsolatban ilyen. Nem. Bárkiről, bármiről van szó, ez az alapállás. Nem mondom, hogy nincs nála jobb dobos, de megbízhatóbb nincs. Amit vállal, azt erején felül teljesítve is megcsinálja, ha belehal is. Ahogy pedig a két fiát tulajdonképpen egyedül nevelte fel, mindazzal együtt, amit ez jelent, különösen egy valójában fordított életre kényszerült rockzenésznek, az előtt csak fejet hajtani tudok.     

A fordított élet rögtön Zacsit jelenti. Össze nem tudnám számolni, hány éjszakát szédültünk át együtt. Ha azokat is hozzávesszük, amiket másokkal nyomott végig, abból már kijönne egy egész élet. Az maga a csoda, ahogy támasztani tudjuk a pultot és ugyanarról hallgatunk. Nincsenek nagy dumálások, nincs fölösleges fecsegés. Rezgések, hullámok vannak. Körülötte – amikor együtt vagyunk, akkor persze azt hiszem, hogy körülöttünk – folyton nyüzsögnek a csajok. De van ennél fontosabb is, tehát egy kora éjszakai órán a Miss World is fölöslegesen próbálkozna. Később, ahogy halad az éjszaka, Miss Europe, Miss Hungary, majd Miss utca a sorrend, de még inkább maradjunk egy kicsit, kéne még egy dózis. Reggel felé aztán összeveszünk a takarítónőn, akinél persze semmi esélyünk nincsen. Bár ez a poén nagyon sokszor volt már igaz, az még igazabb, hogy amennyiben lenne valamilyen csajozási magyar rekord, Zacsi minimum dobogós lenne. Azért gitározni is nagyon tud, és miközben szinte nincs nap, hogy valahol ne játszana, ma már gyakorol is. És nagyjából most, öreg fejjel jutott el odáig, hogy gondolkodik azon, talán ideje lenne összehozni egy saját bandát. Neki köszönhető, hogy elválltam a Tunyogi Rock Band (TRB, the Rock Band) felkérését, közel tíz évet dolgoztunk ebben a csapatban is együtt. Méltatlan, hogy ezt a zenekart nem a legnagyobbak között tartják számon, ezt is majd az utókor kell elintézze.     

A legnagyobbakat említve pedig Sanyira kell gondolnom. Nincs még egy arc – szerintem nem csak Magyarországon -, aki simán megengedheti magának, hogy évekre eltűnjön, aztán amikor időnként visszatér egy-egy pillanatra, ugyanaz a szeretet és rajongás fogadja, mint évtizedekkel ezelőtt. Nagy titok birtokosa. Érett férfiemberként ugyanaz a titokzatos erő árad belőle, ami már fiatal kölyökként is. Színpadra született. Hihetetlen, ahogy az őrületig magával tudja ragadni a tömegeket, és nem valamiféle tömegpszichózisról van szó, mert ezek a tömegek egyénekből állnak, és Sanyi az egyénekre tud varázslatosan hatni. Kisebb társaságban is, akár kettesben is. Nők gerince pillanatokon belül lesz habostorta, ha a sugárkörön belülre kerülnek. Sanyit ez biztosan érinti valahogy, talán még inspirálja is, biztos a hiúságára is hat, különösebben mégsem foglalkozik ezzel. Ő a varázslatot, a szerelmet közvetíti, és ugyanazt keresi. Sokkal mélyebb, érzékenyebb és kutatóbb lélek, mint azt gondolnák, akik nem, vagy csak felületesen ismerik. Minél magasabbra repült, annál mélyebbre ásott, minél zajosabb közeget generált maga körül, annál inkább vágyott az elvonulásra. A meditációt, a tanulást, az elmélyülést, az útkeresést, az önmagunkban való kiteljesedést célzó és lehetővé tevő csöndre.           

Azt szokták mondani az előadók, akik valaha is a dalaim énekelték, hogy azok olyanok, mintha róluk írtam volna, akik hallgatják, pedig azt, hogy mintha róluk szólna. Sanyi az egyetlen, akiről én érzem úgy – utólag -, hogy mintha az Őszintén akarok élni, vagy a Ha volna két életem lényeges gondolatait valóban róla írtam volna. Mivel persze ezeket is, mint minden dalomat alapvetően arról írtam, ahogy én érzem, gondolom, látom a világot, Sanyival biztosan nagyon sok közös van bennünk, még akkor is, ha ennek ellenére – vagy éppen ezért – nagyon közel soha nem kerültünk egymáshoz, igazi szoros kötelék, komoly barátság soha nem alakult ki köztünk.     

A barátság Lajoshoz kötött. Ez a barátság segített abban, hogy egyáltalán szövegíró lettem. Talán nélküle is sikerült volna, mert az elhatározásom életre szóló döntés volt, de biztosan sokkal nehezebben tudtam volna megvalósítani, és biztosan sokkal nehezebb lett volna végigjárni az utam. Az ő bizalma, a szeretete, amivel felismerte, hogy együtt komoly dolgokat fogunk tudni létrehozni, az számomra olyan volt, mint az űrhajónak a hordozórakéta, vagy a kilövőállomás. Nem a lábammal kellett kóstolgatnom a medence vizének hőfokát, hanem egyből a nyílt óceánon találtam magam. Egyszerű esetben azt mondanám, ússz, vagy süllyedj el, ez volt a jelszó, de amiről beszélek, az ennél sokkal összetettebb. Ha elsüllyedek, elsüllyed a Taurus is. Tehetségtelen, buta szövegekkel próbálkozó zenekarok futottak szép számmal a megfelelő kategóriában, majd annak rendje és módja szerint el is felejtődtek. Ha én nem vagyok érdemes arra a bizalomra, amit Lajostól (és persze Balázs Fecótól) kaptam, akkor akár a Taurusról is így (nem) beszélnének ma.     

Lajossal beszélgettünk át hosszú délutánokat, éjszakákat arról, hogyan szólaljon meg magyarul a rock, miről beszéljünk, milyen irányba induljunk el, mit képviseljünk. És ebben abszolút egyformán gondolkodtunk. Nem érdekel minket a felszín, nem az olcsó népszerűség, nem a minden áron való érvényesülés igazgat. Fiatal srácok tömegei léteznek, akik vesztesnek születtek, akik sorsa senkit nem érdekel, kallódnak, pusztulnak, lézengnek. Kétségbeesetten jeleznék, hogy ők vannak, léteznek, de senki nem figyel, senki nem hallgat rájuk, senki nem veszi a jelzéseket. Mi is közéjük tartozunk, csak szerencsésebbek vagyunk, mert kaptunk tehetséget és erőt, hogy elérjük: olyan helyzetbe kerültünk, olyan helyzetet tudtunk magunknak kicsikarni, hogy amit mi kimondunk, azt sokwattos erősítők hangosítják fel olyan hangerőre, amit már nem lehet nem meghallani. Akkor ezzel nekünk dolgunk és felelősségünk van.     

Barátságról beszéltem, de ez valójában annál több és kevesebb is volt egyszerre. Testvérek voltunk, én úgy tekintettem Lajosra, mintha a bátyám lenne. És ahogy ez testvéri kapcsolatokban lenni szokott, én is a legtöbb jót és a legtöbb rosszat Lajosnak köszönhetem. Beszélek a rosszról is, nem titok. Az ő döntésének köszönhetem, hogy a Piramis kapcsán évekig nem volt nevem. Nem az én nevemen jelentek meg a dalok, amiket írtam. Már régen kiderült, mennyi az, amivel én a Piramis legendájához hozzájárultam, mégis, a mai napig is hol a nevemmel, hol anélkül jelennek meg újra és újra a régi dalok.  Az volt a koncepció, hogy a zenekar sokkal nagyobb erőt és egységet sugároz, ha azt a képet alakítja ki magáról, hogy mindent az öt ember épít fel önerőből. Nincs szükségük külső segítségre, úgyhogy nem kényszeríthetik megalkuvásra sem. Alapvetően egyetértettem ezzel, az viszont rettenetesen bántott, hogy miért öt ember, miért nem hat képviseli az egységet. Évekig kellett küzdenem azért, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. A küzdés viszont megerősít, tudatosabbá tesz és nemesít. Tanultam belőle sokat. Ahogy azután a sorsom alakult, alakítottam, szerencsére bizonyította, hogy nem önzést és nem a mindenkori könnyebb út keresését.     

Lajos hadvezér volt, ezt a képességét valószínűleg édesapjától örökölte. Mindenféle értelemben kézben és életben tartotta a zenekart. A rock meghatározó és megkerülhetetlen figurájává érett. Valódi hátországgal bíró, valódi hatalommá vált, ennek minden kedvezményezettségével, irigységet és támadásokat vonzó voltával, felelősségével együtt. Ezt a helyzetet azután nem mindig tudta helyesen (bár ez sokszor nézőpont kérdése. Ki ítél?) feldolgozni, lassan kezdett megváltozni. Eleinte ezzel még tudtam együtt létezni, még a Senatort is együtt csináltuk, de egyre kevésbé éreztem jól magam, egyre inkább kezdtünk másképpen gondolkodni, más célokat más eszközökkel megközelíteni. Egyre inkább eltávolodtunk egymástól.     

Amikor 1992-ben az öt Sportcsarnok-koncert már biztos volt, Lajos azt nyilatkozta, ez elégtétel és kárpótlás mindazért, amit a zenekartól elvett a közeg, a hatalom, a politika annak idején, lehetőségekben, elismerésben, pénzben. Akkor a Piramis már több mint tíz éve nem létező zenekar volt. Úgy gondolom, joggal hittem azt, hogy ez az elégtétel számomra is az lesz. Nem lett. Mert a zenekar, és ebben feltétlenül Lajos volt a leginkább döntési helyzetben, újra úgy határozott, hogy a történet öt emberről szól. Ha Benkő Laci, aki akkor a Hanglemezgyár egyik vezető képviseletét látta el, nem gondolja úgy, hogy a zenekart életműlemezzel tiszteli meg, amit ezen a koncertsorozaton ad át a fiúknak, valamint az életmű megalkotásában résztvevőként nekem is, valószínűleg nem megyek fel a színpadra, és talán a nevem sem hangzott volna el, nem tudom. Ez mindenesetre örök tüske marad bennem, különösen úgy, hogy ennek a sorozatnak volt kézzel fogható, anyagi hozadéka is, de számomra nem. Akkor nagyon eltávolodtunk egymástól. Nem haragudtam, azt hosszú távon nem is tudok, de mellbe rúgott állapotban léteztem nagyon sokáig.     

Csak messziről figyeltem, ahogy Lajos sorsa éles fordulatot vett. Hidegen hagyott, hogy hozzá nem méltó emberekkel vette körül magát, nem érdekelt, hogy megbotránkoztató, irigyelendő, köznapi halandók felett álló és közönséges média személyiség szerepét vállalta fel, vagy tűrte el. Amikor igazán bajba került, akkor kezdtem egyáltalán oldódni. Akkor kezdtem egyáltalán újra érezni, hogy nem közömbös, mi történik vele. Bementem hozzá a kórházba, elfogadtam a meghívását az esküvőjére, vettünk részt közösen különböző eseményeken, egyáltalán képesek voltunk (voltam) beszélni egymással. De a lényegről még ma sem. Én valahogy képtelen vagyok szóba hozni, azt pedig nem tudom, ő értené-e, egyáltalán miről beszélek.     

Sok poklot megjárt azóta, és minden tiszteletem az övé, hogy volt ereje kikapaszkodni abból, amibe más kétszer simán belehalt volna. Neki is két élete van.      Mindenesetre, és mindezekkel együtt, akkor is ő az első basszusgitáros az országban, aki harmóniákat fogott azon a négy baromira vastag húron. Valamint úgy kormányozott egy (sőt több) zenekart, hogy a megfelelő csillagállások esetén akár a nemzetközi vérkeringésnek is meghatározó cseppecskéi lehettünk volna.      –

– A kapcsolatod velük milyen (most és régen) volt? Túl az alkotáson; mentél velük turnézni, vagy az éjszakába, bulizni?     

– Van egy olyan érzésem, hogy ezt a kérdést az előbbiekben már meg is válaszoltam. Igen, nagyon sok időt töltöttünk együtt. Ez nem azt jelenti, hogy minden bulin ott voltam, minden turnét végigjártam én is. Volt, hogy külföldre is utaztam, volt, hogy budapesti koncerten sem voltam ott, de együtt léteztünk. Zenében is, zenén kívül is. Amibe beleértendő a csajozásokon, az ivásokon át a tervezgetésig, a nagy beszélgetésekig rengeteg minden. Már az alakuló megbeszélések is többnyire az én lakásomban zajlottak, meg a jó nagy házibulik is. Mindezek székhelye csak később tevődött át Lajos akkoriban megvásárolt tágas, reprezentatív kéglijébe.           

Ma? Zacsival egyértelműen napi kapcsolatban vagyunk, hiszen, mint említettem, jó ideje újra együtt dolgozunk. Pinyóval gyakran futunk össze különböző koncerteken, bulikon, szédülések folyamán, ahová őt az egyik fia már régóta elkíséri, pár éve már engem is az enyém. Több témáról, többet beszélgetünk ma, mint annak idején. Hasonló a helyzet Petivel is. Mintha most jönnénk rá mindannyian, hogy az akkori nagy hangzavarban kevesebb időnk, energiánk, érzékünk jutott volna egymásra, mint amennyire lehetett, sőt fontos lett volna. Sanyival ritkábban jövünk össze, mindenesetre annál többször, mint az ilyen alkalmakkor megfogalmazott közös, egy-egy új produkcióra vonatkozó terveink.     

– Milyen érzés megélni, hogy lassan évtizedek óta tízezrek éneklik egy-egy koncerten a dalaidat?     

– Keserű szépség. Boldog bánat. Felemelő és magányos. Borzongatóan szép, érzékeny pillanatok, amik közben magukban hordozzák a mulandóságot is. Éppen azzal, hogy ugyanazzal az erővel léteznek, mint régen, ami ránk, rám, már nem biztos, hogy igaz.     

– Miben látod a Piramis hihetetlen sikereit aktív idejükben, illetve a mai napig tartó hatalmas rajongást, érdeklődést?     

– A színpadon megmutatkozó ember öt különböző típus. Ez csak a történelem legnagyobb zenekaraira jellemző. Azt jelenti, hogy a közönség minden tagja megtalálhatja azt, akivel igazán azonosulni tud. Akivel ágyba bújna, beszélgetne, bulizna, barátkozna. A zene. Ahogy Sanyi egyszer jellemezte, Ingmar Bergman filmjének címét kölcsönözve, a suttogástól a sikolyig, a sóhajtástól a kétségbeesett üvöltésig minden tartományt felölel. A szövegvilág. Ami hétköznapi, érthető nyelven beszél érzékenyen, de logikusan, szókimondóan, de megértéssel arról, ahogy emberként látjuk, vagy látni szeretnénk a bennünket körülvevő világot. Közérzet-dalok ezek, helyzetjelentések arról, hogyan érezzük magunkat ebben a világban. Mit szeretnénk, mire vágyunk, miért vagyunk dühösek, mi az, amit elutasítunk. Ugyanúgy, ahogy mindazok, akik azonosulni tudnak ezekkel a gondolatokkal. Mi – illetve itt most hadd legyek kicsit önzőbb: én valóban úgy képzeltem el, úgy próbáltam megvalósítani a szövegírást, a gondolatok, érzések megfogalmazását, hogy az valóban (még ha igazából egyoldalú is) beszélgetés legyen. Tudom, honnan jöttem, reményeim szerint nem is nagyon távolodtam el attól, van bennem beleérző képesség, mindig az vezet, amikor sorokat írok egymás alá. Van bennem képesség, hogy mindezeket úgy mondjam el, hogy mindenki azt higgye, az előadótól kapnak mindent, általa válnak valamiféle közösséggé.     

– A sportolók egy-egy csúcsteljesítmény után életkoruk vagy fizikai állapotuk után kénytelenek abbahagyni… Hiába akarnák az eredményeket; nem megy, csak fejben…  A szövegíró, zeneszerző hogy van ezzel? Rossz párhuzam? Van olyan „határ”, amikor azt mondanád, hogy kiírtam magam?     

– Amíg fejben megy, addig nincs baj. Most akkor komolyan: sosem írtam könnyen. Évtizedek óta azt mondom, most akkor itt a vége. Ezt a nótát, lemezt még valahogy sikerült megírnom, de többet már nem fogok. Nem fog menni. Azután jön az újabb lemez, és valahogy az is megíródik. Utána pedig ugyanaz a letargia, kiégett érzés következik. A világtól elvonulva, ajtót, ablakot magamra zárva tudok csak dolgozni, de amikor elkészülök egy dallal, amit jónak is gondolok, akkor szeretném azonnal mindenkinek megmutatni, szeretnék azonnal mindenhol jelen lenni, hogy hangosan kiabálhassam, ezt hallgassátok meg! Szeretnék ott lenni minden társaságban, minden nő ölében, minden ember lelkében ott lenni, mert irtózatos szeretetet adok, és irtózatos szeretetre vágyom, mert éppen elfogyott. Minden érzékszervemmel része vagyok minden történetnek, minden eseménynek, minden mozdulatnak, minden rezdülésnek, én tartom össze a világegyetemet közösen minden létező sejttel, atommal. Együtt kellene lennünk, mert egymásra vagyunk utalva, egymásért jöttünk létre. Kozmikus, örök időkre szóló szerelmet adtam, ugyanazt szeretném visszakapni, ha lehet, itt és most, azonnal. De mivel éppen el vagyok zárva a világtól, berúgok, és lebegek egy másik dimenzióban. Aztán alig várom, hogy belekezdhessek a következő nótába.           

Amíg ezek az érzések támadni és leteríteni tudnak, amíg nem érzem úgy, hogy ezt a dalt rutinból írtam, önmagam ismételve – addig fogok tudni működni én is. Itt most József Attila szavaira gondolok. Működésben a nyugalom.     

– Voltak hullámvölgyek, alkotói válságok a pályádon?     

– Nem. Olyan volt, hogy a nyolcvanas évek második felében egyszercsak nagyon egyedül találtam magam. A rock tetszhalott volt, eltűnt, mindent elárasztottak a kizárólag a legkevesebb befektetéssel a legnagyobb profitot termelő, a legolcsóbb szórakoztatásra törekvő, egyszeri fogyasztásra alkalmas hamburgerzenék iparszerű gyártásának végtermékei. Ízlésterror kezdődött, diktátumokkal, hihetetlen propagandaháttérrel. Akkor azt mondtam, én kiszállok. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Gyönyörű kaland volt, ami eddig tartott. Elmentem komputer grafikusnak. Játékprogramok tervezésében vettem részt. Angol és amerikai megrendelésre dolgoztunk, több pénzt kerestem – dollárban -, mint addig a dalszövegírással összesen. Persze ezt magasan túlszárnyalhattam volna, ha maradok a zenében és elvállalok néhány akkori futtatott és futó produkciót. Csak ahhoz gyomrot kellett volna cserélnem, amire nem voltam hajlandó. Ízlésbeli, szakmai értelemben soha nem voltam hajlandó semmilyen kompromisszumra, gondolom, ez is az egyik összetevője, hogy évtizedeken keresztül hiteles tudtam maradni. Nem járattam le magam, nem koptam el. Bár csöppet sem volna ellenemre, ha létezne, megjelenne egy hiteles, tehetséges új generáció, akik ma a saját korosztályuk gondjait, örömeit, vágyait, törekvéseit – egyáltalán: gondolatait – tudnák megfogalmazni a saját generációjuk nyelvén, és azt mondanák, hogy én már rég lejárt lemez vagyok, monnyak le. Miért nem jönnek, miért nincsenek? Söpörjenek el, takarítsanak el, még a porszívót is adnám hozzá.     

– Ihlet vagy előleg kell az alkotáshoz?     

– Soha nem pénzért dolgoztam. Igaz, abból élek, hogy dalokat írok. Abból élek, hogy az eladott lemezek után, a koncertek után, a rádióban, tévékben, vendéglátó helyeken elhangzott dalaim után jogdíjat kapok. Ha a mostanában írottakból kéne megélnem, már éhen haltam volna, vagy megint grafikusnak kéne lennem, de így, hogy ketyeg harmincöt év, nincs bajom. Megint oda kell visszacsatolnom, hogy jó volt, szerencsés volt nem elmenni a könnyebb ellenállás irányába. Nem baj, ha nem a ma facsarja ki és dobja egy perc múlva a szemétre a dalaim. Majd holnap felidézik, felfedezik, játsszák és szeretik – akkor már hosszú távon. Így megmarad a folytonosság. Igen, hosszútávfutó vagyok. Nem baj, ha száz méterenként megelőz valaki, azután meg valaki más. Én magam futom végig, ők meg mindig cserélődnek. Persze, ez rossz példa, mert amiben én létezem, azt sosem versenynek tekintettem. Mondom a dolgaim, és ha majd senki nem lesz rájuk kíváncsi, akkor csendben maradok, mondja más.     

Ihlet egyébként, mint olyan, nincs. Állapot van, amikor képes vagyok írni. Azt pedig ennyi idő után már tudom, hogyan vagyok képes ezt az állapotot előidézni.            

– Befolyásol, ha a lemezkiadó határidőt szab?     

– Csak az befolyásol. Tehát ahhoz képest megfelelő időben kell képesnek lennem létrehozni azt az állapotot, amelyben képes leszek teljesíteni, amit várnak tőlem. Nem is magam miatt, hanem azért, mert nem mondhatom A-nak, hogy rendben, elismerem, ez most nem annyira klassz, de hallgasd meg, milyen eszelős jókat írtam B-nek.      

– A Piramis várhatóan fergeteges sikere 2006-ban ad valami elégtételt Neked (is)? Egyáltalán van olyan sérelmed (anyagi-, erkölcsi-, emberi-, stb.) amiért elégtételt várnál?     

– Amit erről el akartam mondani, azt már elmondtam. Hogy most, illetve ezután mi lesz, nem tudom. Igazán optimista sosem voltam, igazán tudatlan már rég nem vagyok.     

– Csillog majd a szemed, amikor az Aréna zeng 15 ezer toroktól, miközben tudod, ezt a dalt Te írtad?     

– Attól függ, hol leszek. El tudok képzelni olyan helyszínt, ahol gyanúsan csillogna a szemem. El tudok képzelni olyan helyszínt is, ahol csak a szívem szorulna el.      

Vissza a főoldalra 

Előszó Kiss Sándor: 30 év zene (Lerch István) című könyvéhez

[Átváltás vetítésre]

Csörgött egy nap a telefonom. Hérics Nándor kért egy találkozót egy készülő könyvvel kapcsolatos beszélgetésre. Festőművészként mutatkozott be, majd riportkötetről beszélt, amit rockzenészekről szeretne megjelentetni. Annyira furcsa, megfejthetetlen és amolyan csodabogárnak tűnő volt, hogy beleegyeztem, találkozzunk és beszélgessünk. Megtörtént. Elmondta, hogy régi terve a magyar rockban értékeket teremtett egyéniségekről kiadni egy albumot, amelyben az általa szeretett és tisztelt figurákról festett portrék mellett a velük készült beszélgetések is helyet kapnának. Rám is gondolt sokak mellett. Mutatott néhány már elkészült képet, amelyek azonnal meggyőztek, hogy nem viccelődésről van szó. Közben pedig úgy társalogtunk, mintha már kisgyerekekként is lettek volna közös dolgaink. A vége az lett, hogy hét különböző portrét festett rólam, majd felkért az albumhoz készült képekból rendezett kiállításának megnyitására.

Örömmel mondtam igent, mert személyében nem pusztán egy kimagasló művészt, hanem egy érzékeny jó barátot is sikerült megismernem.

[Átváltás vetítésre]

Som Lajos a Taurus megalakulásáról

[Átváltás vetítésre]

Horváth Attila  interjú

[Átváltás vetítésre]

Birkás Attila: A Piramis sztori

Fábián L. Gyula: Évszakok (Balázs Fecó)

Hérics Nándor: Zenészportrék

Kiss Sándor: 30 év zene (Lerch István)

Ómolnár Miklós: Csak a zene van (Charlie)

Hegedűs István: Takáts Tamás

Kovács Violetta – Sándor András: Összetört szárnyak (Cserháti Zsuzsa)

Volt néhány év, amikor kedvtelésből szívesen rajzoltam, festettem karikatúrákat. Különösebb szándékom, célom ezzel nem volt, csupán kellemes időtöltésnek, kreatív próbának szántam unalmas éjszakákon. Elsősorban Bodola Gyuri barátom – sajnos már ő sincs köztünk – látásmódja inspirált, de miközben ő a klasszikus technikákat töltötte meg rengeteg humorral és lélekkel, én inkább a realisztikusabb, a portréfestészethez közelebb álló stílust kedveltem. Természetesen amatőr, hályogkovács módjára kísérleteztem mindenfélével a színes ceruzáktól a temperán keresztül az aranyárban mért körömlakkokig. Mindezektől, gondolom, egy hozzáértő szemlélő azonnal infarktust kapna – ahogy én sem viselem el a szövegírásban a dilettantizmust -, de az az egy mentségem azért van, hogy hihetetlenül jól szórakoztam a képek készítése közben.

[Átváltás vetítésre]

Bikini

Eltűnt az élet az utcánkból  (Gallai Péter)

Ha lenne holnap   (Gallai P.)

Cotton Club Singers

Ördögkerék   (Lerch István)

Friderika

Rózsa   (Jenei Szilveszter)

Gerendás Péter

Apám képeskönyve  (Gerendás Péter)

HARD

Várj úgy  (Björn Lodin)

Hernádi Judit

Valami azt súgja, hogy vége  (Heilig Gábor)

Horváth Ákos (Axl és a Nightfly)

Egyszer angyal jött közénk  (Horváth Ákos)

Ha nem vagy szerencsés   (Horváth Ákos)

Jenei Szilveszter

Jókedvünk tele   (Jenei Szilveszter)

Kati és a Kerek Perec

Tizenöt nyár (Kiss Ernő, Nagy Katalin)

KGB (Kiss-Gidófalvy Band)

A felhőkön nem látok át  (Kiss Zoltán)

Semmi a csillagokon   (Kiss Z.)

Tűz és jég   (Kiss Z.)

Klasszikus dalok magyarul

Adagio   (Albinoni)

Sánta Bárka

Roy és Ádám 

Félutak felé (Nagy Ádám)

Vagy az ördög van velem  (Nagy Á.)

Rudán Joe

A nagy vonatrablás

Éjfélkor Whisky-a-go-go

Zenék

Zámbó Jimmy

Milyen hideg tud lenni egy város  (Zámbó Imre)

Füstös éjszaka blues   (Zámbó I.)

Ugye nem adod fel?   (Zámbó I.)

Szigorúbb a csendnél,
ahogyan a zajban te figyelsz.
Mintha velem lennél,
és veled volna majdnem ugyanez.
Gonoszabb a rendnél,
amit ez a káosz alakít.
Hogy lesz jó,
ha nem jól van így?
Hányszor kezdjem el újból?
Hányszor próbáljam újból?
Hányszor bukjam el újból,
ahogy máskor is azelőtt?

Nem azt kérem, hogy te keress,
és nem kell, hogy hitegess,
csak annyit segíts,
ha még van hozzád út valahol,

várj úgy, várj úgy, várj úgy.
Valahol várj úgy, várj úgy, várj úgy.
Soha már másképp nem jó,más kép nem elég.
Nem kell. Nem jó. Nem szép.

Átmegyek a hídon.
A titok van a másik oldalon.
Van, amiben bízom,
de nem sikerül hitnek mondanom,
mert valamikor jártam,
valamikor jártam ugyanígy.
Hogy mennék már,
de nincs ott a híd.
Hányszor kezdjem el újból?
Hányszor próbáljam újból?
Hányszor bukjam el újból,
ahogy máskor is azelőtt?

Nem azt kérem, hogy te keress,
de nem kell, hogy hitegess,
csak annyit segíts,
ha még van hozzád út valahol,

várj úgy, várj úgy, várj úgy.
Valahol várj úgy, várj úgy, várj úgy.
Soha már másképp nem jó,más kép nem elég.
Nem kell. Nem jó. Nem szép.

ELŐJÁTÉK  

Aránylag ritka az az eset, amikor arra adódik alkalom, hogy kellő elmélyültséggel foglalkozhassunk a rockzene művészetére speciálisan nem jellemző formai és stiláris kérdésekkel. Hogy tárgyalhassuk illő részletességgel a zene és a szöveg belső törvényszerűségeit, tagolásának módozatait, a művészek egyéniségét is kifejezésre juttató, érzéseiket is érzékletessé tevő szerkesztési megoldásokat. Itthoni rockzenénk prominens képviselői nem túlságosan ké-nyeztettek el bennünket formaújító kedvükkel. Nem sokat. keresgéltek valami mást – a hagyományoson, az elfogadotton túllépve. Miről van szó tulajdonképpen? Egy-egy album köz-tudomásúlag – hacsak nem dupla – általában 8-10 szerzeményből áll össze. Minden dal külön-külön, a szerzők akarata és óhaja szerint aspirálhat a sláger még ma is mértékadónak tekintett posztjára. Ám a lemezeken ritkán működik. a játszó személyek azonosságán túl valamiféle összetartó, csoportosító erő. Pedig különösen érdekes az olyan lemez, amelyen összefogó kapocsként egy történet, egy életszelet bemulatása, egy zenei gondolat kiteljesedése, alkotói magatartás zárja szorosra a darabok közötti kapcsolatot. Mondjuk ki: a conceptnek nevezett – megfelelő magyar szót pillanatnyilag nem tudok – műveket hiányolom. Aki valaha hallott legalább egy Mike Oldfield lemezt, esetleg a klasszikus Tubular Bellst, vagy közelébe került Rick Wakeman Arthur királyának, vagy a Genesis együttes Supper’s Ready című kompozíciójának, az tudja, hogy miről beszélek. De hogy ne érjen újra az ezoterikusság vádja, ezért közlöm, hogy például a Pink Floyd The Wallja és Dark Side of the Moonja is ebbe a kategóriába tartozik.

Hogy mindez miért jutott eszembe? Mert a Korál bemutatkozó albuma valósággal kínálja, sőt követeli a megközelítések sokaságát. Mi, gyarló kritikusok pedig leginkább a saját kályhánktól indulunk el. Ez esetben úgy kellett volna kezdenem a cikket, hogy ismét megjelent egy kemény rockot művelő zenekar albuma. Aztán rögvest javíthattam volna, mert a Korál a hagyományos értelemben vett hard rock skatulyába egyáltalán nem szorítható bele. Elsősorban azért, mert a zenekar vezéralakja, Balázs Ferenc, nem igazán rock alkatú zenész. Ő inkább kedveli a pasztellszíneket, az érzelemdús dalokat, mint például a Maradj velem. Aztán azért sem illik a kemény rock skatulya, mert a jó ritmusalapon – a Scholler Zsolt – Dorozsmai Péter duó érdeme – nem a gitár megszólalása a domináns. Fischer szólózása erőteljesen hasonlít a Black Sabbath és más akkordokat – bocsánat a nem magyar kifejezésért: riffeket – végtelenségig ismétlő zenekarok gitárosaihoz. Munkája inkább hangulatosan beépül a ritmusba. Szólózni Balázs kezelésében a Hammond orgona és színezésképpen a szintetizátor szólózik. A keménykedés így találkozik a romantikus hangulatokkal és eredményez néhány esetben figyelemre méltó zenét. Az A oldal negyedik száma lesz tőle érdekes, Fischer szerzeménye, a Hangoddal ébreszt a szél, meg a B oldal harmadik száma, amelyben a billentyűsök mintha Wakeman – nem célzat nélkül említettem az előbb – Arthur királyából telepedtek volna át ide. Végeredményben nem hard rock ez, hanem – ismét angol szakkifejezés következik – úgynevezett pomp (pompás, díszes) rock, amit Magyarországon leginkább a Kansas előadásában ismerünk. Sajnos a Korál változata még nem fejlődött ki teljesen. Ennek ellenére úgy vélem, a nagylemezről a már fölsoroltakon kívül nyugodtan befuthat a listákra az Anyám vigasztalj engem és a Fekete bárány, illetve ennek párja, A másik oldalon.

És itt kell utalnom a bevezetőben mondottakra. A Korál ugyanis megpróbálkozott a keretesség bevezetésével. Ezért szerepel a lemezen az Előszó című instrumentális szám és zárórészként az Utószó. Közben pedig félreérthetetlenül arra törekedtek., hogy a maguk lehetőségein belül valamit bemutassanak a fiatalok küzdelmeiből. Ebben jó társra talált az együttes Horváth Attila személyében, aki Balázs mellett biztosítéka a Taurusszal kezdődött vonal – vagy mítosz? – folyamatosságának.

Mítosz: ez a kulcsszó. Mert figyeljünk csak kicsit oda a címekre! Kiűzetés a Paradicsomból, Fekete bárány – a Biblia eszköztárából merített Horváth Attila, és ezt alkalmazta a fiatalok viszonyaira, amikor a családi élet nehézségeiről, a rossz körülményekről, a szerelemről ír.

Hagyományos témák – újfajta kezelésben. Oda- és visszautalások rengetege, párhuzamosságok kitárása. Okos lemez, okos szerzők műve. Olyanoké, akik azzal újítanak, hogy hozzányúlnak a régmúlt irodalmához, és megpróbálkoznak formáival élni. Járható út ez a Korál számára. Biztató a kezdet, melyet – reméljük még jobb, élvezhetőbb folytatás követ.  

Gyárfás Péter

VISSZATÉR A DALLAM  

Semmit sem tudtam a Korál együttesről, amikor először beültem a koncertjükre. Tagjai közül csak a billentyűs, Balázs „Fecó” Ferenc pályájáról voltak hézagos ismereteim. A koncerten aztán olyan meglepetésben volt részem; hogy utána gyors egymásutánban még három-négy Korál-bulit meg kellett hallgatnom. Újból találkoztam ugyanis valamivel, amiről már azt hittem, hogy végleg kiveszett a rock-zenéből. A Korál nótáinak dallamuk van. Méghozzá nem is három-négy hangot végeérhetetlenül ismételgető, a belesulykolás trükkjével keménykedő dallam, hanem igazi, széles ívű, valahonnan valahová tartó, építkező, belső dinamikával rendelkező melódia. Ez manapság valahogy nem szokás, nem divat: talán nincs is rá szükség. Ha elég nagy a zaj, akkor elég kemény a banda. Amelyik zenész egységnyi idő alatt több hangot csikar ki a gitárjából, az a nyerő. Ez pénz illetve gyakorlás kérdése. Dallamot írni azonban nem tanulhat meg akárki. A hazai rock-bandák már le is szoktatták róla a közönséget, hogy ilyesmit reméljen. Pedig a keménység és a dallamosság nem zárja ki egymást. A Rolling Stones zenéjében megfér egymás mellett az As Tears Go By és a Jumping Jack Flash, sőt, olykor egyazon nótán belül csap át a leglágyabb melódia a fanyüvő, hegyhengergető dübörgésbe – a Ruby Tuesday vagy a She’s a Rainbow jó példa erre.

No igen, de ehhez fantázia is kell, meg ötlet, meg hangszerelési tudás. Nálunk ezt nagyon sok bandánál az elszántság és a közönség segítő szándéka, rajongásig fokozódó jóindulata pótolja. Balázs Fecónak megvan az az adottsága, hogy tud melódiát írni. Megvan a csapatban a bátorság, hogy olyan hangerőbeli, dinamikai váltásokkal éljenek, amitől a hangmérnökök a fejükhöz kapnak ijedtükben.
Balázs Fecó mellett három kiváló képességű zenész dolgozik az együttesben, s közülük kettő a Korál megalakulása óta vele van: Fischer László szólógitáros és Scholler Zsolt basszusgitáros. Muzikalitásban  mindketten méltó társai a billentyűsnek. Hozzájuk társult Dorozsmai Péter, aki végre olyan dobos, amilyenre kezdettől fogva szüksége volt a Korálnak: ő nemcsak azt tudja, hogy mikor kell ütni: ahhoz is van érzéke, hogy mikor kell csöndben maradni.

Nem lehet a Korálról írni anélkül, hogy egy ötödik emberről ne szólnánk: Horváth Attiláról, aki a szövegeket írja. (A névazonosság ne tévesszen meg senkit: nem azonos az énekes Horváth Attilával.) Attila megint csak olyan ember, aki nagyszerűen érzi a Korál zenéjének sokféleségét. Tud finom, apró megfigyelésekből összeszőtt, érzékeny szövegeket írni, de otthonos a legkemé-nyebb rock érzésvilágában is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Korál mellett két, teljesen eltérő zenei irányzatot követő együttesnek ír szövegeket: a Bojtorjánnak és a Pira-misnak. Sok-sok éve együtt dolgozik Balázs Fecóval, ismerik már egymás gondolatait is.

S ezek a gondolatok olyanok, hogy érdemes értük meghallgatni a nyáron megjelent Korál nagylemezt, érdemes beülni a koncertre. Az első néhány sorban fölfelé nyúlkáló kezek erdején keresztül feketébe öltözött alakokat láthatunk, a súlyos Hammond orgona ide-oda kószál a színpa-don, a gitárosok keresztül-kasul bekalandozzák a terepet, mint akármelyik rock-banda buliján. De közben érezhető közeggé válik és beburkol a zene. Monumentális ívek feszülnek, katedrálisok épülnek és omlanak össze a fülünk hallatára. Itt nem lehet kívül maradni; magával sodorja az embert, átmossa az agyát, fölfrissíti az érzékeit.
Röviden és egyszerűen: a Korál nemcsak jó zenekar. Fontos zenekar is.  

Révbíró Tamás

ISMERTSÉG ÉS ELISMERTSÉG  

A neve: Horváth Attila, és dalszövegeit tizenöt éve éneklik a honi színpadokon. Az ő gondolatait adta tovább annak idején a ma már legendás Taurus, alkotótársa volt a Piramisnak, ma is dolgozik a Korállal (ha még emlékszünk, a legutóbbi fesztivál egyik díjnyertese volt a Homok a szélben című dal). Mindezen kívül írt két musicalt, új hangulatot, „magyar fazont” adott a country műfajnak a Bojtorján lemezein. Neve ott van a Senator albumán, és még sorolhatnánk. Legújabb sikeres munkája Kern András nagylemezének több szövege.
Ám hiába ismerik nevét, hiába dúdolják naponta sok ezren dalait, ő maga kevéssé ismert személyiség. Vajon miért ez az ellentmondás?

A mi szakmánkban – kezdi az őszülő szakállú fiatalember – helyzeti előnyben vannak azok, akik a színpadon állnak. Velük azonosul a közönség, nem tudja – igazából nem is érdekli, hogy a kedvencek által tolmácsolt gondolatokat ki fogalmazta meg. Annak hisz, akit lát, szeret, s a produktumot is kizárólag neki tulajdonítja.

Ez valami eredendő igazságtalanság, nem?

Idáig még nem. Torzzá akkor válik, amikor a folyamat mechanizmusa a szakmát teszi tudathasadásossá. Az előadó aratja le a sikert, s előbb-utóbb természetes módon jut el odáig, hogy mindenki, aki a háttérben dolgozott a sikerért, legyen hálás, ha az elért pozíció fenntartásában is jut számára némi szerep. Így válik a szövegíró is – ha nem a zenekar tagja – szükséges rosszá, elfelejtve, hogy nélküle az előadónak, a zenekarnak  nem lenne arca, egyértelműen felismerhető jelzésrendszere, stílusa, meghatározó gondolati háttere. A kritika inkább csak kínos kötelességet letudva, hol tudálékosan, hol nagyképűen, hol lekezelően, hol elfogadott nevek bűvöletében tiszteletköröket futva bírál. Végül is értékük szerint senki sem figyel a szövegekre. Pedig a műfaj tömegekre hat, és ezt nemcsak ritmusok és harmóniák, hanem szavak és gondolatok teszik.

Igen, az tény, hogy fontos a jó dalszöveg. De mi is az?

A már említett, funkcióját betölteni igazából nem képes kritikán kívül kevés a visszajelzés. A mi műfajunkban idő sincs ennek feltérképezésére. Csak arra figyelünk, milyen gyorsan változnak a zenei divatok. Így én magam sem tudom, melyek a jó dalszöveg megfogalmazott, kikristályosodott ismérvei. A magam jóízlésére vagyok utalva objektív, megbízható ítéletek híján. A közönség tapsa, a lemezek példányszáma csak nagyon-nagyon áttételesen lehet útjelző: nem értékeket, hanem pillanatnyi népszerűséget regisztrál.

A zenekarok, előadók mennyire fogadják el, hogy „ideológiájukat”, szellemi töltésüket egy „kívülállótól” kapják?

Az előbb ezt már érintettük. Úgy gondolom, addig is el kell jutni, hogy itt egyáltalán szellemi töltésről van szó. Nem csupán arról, hogy a dalhoz szöveg kell, mindegy milyen, mindegy miről szól és nem fontos, hogyan. Szerencsére, akikkel eddig dolgoztam, partnerek voltak. Jól ismerjük egymást. Voltak persze kivételek, de ezerszer igazolódott, hogy jól és hatásosan csak azokkal tudok együtt dolgozni, akikkel az éppen adott munkán kívül is jó az emberi kapcsolatom.

Ezek szerint kipróbált szerzőtársakkal dolgozol. Milyen eséllyel kopogtatnak be az újak?

Új szerzőtársi viszonyra minden pillanatban éppen annyi esély van, mint egy új barátságra, ha az ember nyitott, s szereti a szakmáját.

Sokat dolgozol. Milyen márkájú autód van?

Nincs autóm. Harmincnégy éves vagyok, most vált valóra, hogy önállóan lakhatom egy tanácsi lakásban. Ez minden vagyonom.

Mit gondolsz, van-e a szövegírásban valamilyen felelősség? Végső soron mégiscsak százezrekhez szólsz.

Feltétlenül. Tömegekhez szólni hatalom is, felelősség is. Valahogy ettől a gondolattól még ma is inkább megriadunk, mintsem hogy tudatosan éljünk vele. Egyszerűbb és kényelmesebb ifjúsági zene által kifejezett gondolatokat „táncdalszövegként” tárgyalni, s így az átgondoltabb vagy nyersebb módon érintett problémákat, korosztályok gondjait, érzéseit nem tudomásul venni – nem felfigyelni hatására.

Akkor hát az általad jónak vagy ideálisnak tartott szövegíró egyszersmind népművelő is?

Igen. Ugyanúgy, mint bármely más művészeti ág képviselője. Sőt – a műfaj természetéből adódóan – talán még inkább.

Csattanó: Az I. Interpop fesztiválon a zsűri döntése értelmében magyar szerzői díjat nyert A csönd éve volt című szerzemény, Balázs Ferenc és Horváth Attila műve. Az eredményhirdetésnél a szövegíró neve el sem hangzott, a díjat a siófoki közönség és a televízió nyilvánossága előtt a zeneszerző vette át. A szövegíró a díjátadást követő protokollfogadásra nem kapott meghívót. Később az ideiglenes művészklubban először dühösen és felháborodva, aztán a dolgokba bölcsen beletörődve, majd jókedvűen megittunk néhány italt. Végül is nem történt semmi. Az viszont látványosan.  

Vári Gábor
(Kapuvári Gábor)

 MARATHON

Ismét egy új banda, egy új lemez, ismert és ismeretlen alkotókkal. A Marathon. Nézzük, kik játszanak a debütáló albumon: Hetényi Pál énekel, Vámos Zsolt gitározik, Szappanos György basszusgitározik, Erdélyi László billentyűs hangszereken játszik és Berecz Endre dobol. Kató Zoltán szaxofonozik, Pintácsi Viki vokálozik. Hangmérnök Rozgonyi Péter. Igazi nagy név a szövegíróé: Horváth Attila – többek közt – a Taurus, a Piramis, a Korál, a Senator és az Omen sikereinek elősegítője volt. De mi is ez az egész?

Kitaláltam egy zenekart – mondja Erdélyi László. -’91 novemberében jött az ötlet, amihez társakat kerestem. Hallottam például Vámos Zsoltot játszani, szerettem volna vele dolgozni, hát utánamentem. A SOTE-n ezer forintot adtam a beengedőknek, hogy bejuthassak az Exotic koncertjére. Horváth Attilát is így találtam meg, szerencsére vállalták a közös munkát.

A szellős, kellemes, amerikai ízű rockzenét Vámos Zsolt írta, s ehhez készültek Horváth Attila szövegei. Csakhogy Zsolt eközben az Exotic tagja is. Vagy talán oszlana a Trabantos zenekar?

Szó sincs róla – mondja a gitáros -, most ugyan kevesebbet koncertezünk. de létezünk. Minden együttesnek szüksége van pihenésre, töltődésre, nálunk most jött el az ideje. Tavasszal pedig már valószínűleg dolgozunk is a következő lemezen. Egyébként nagyon hálás vagyok az Exoticnak, hogy tolerálják Marathon-beli munkámat.

Egy másik ismert arc a zenekarban Berecz Endre. Róla Bikini-tagsága óta semmit nem lehetett hallani.

Nem volt szándékomban eltűnni – mondja -, csak épp nem kaptam kedvemre való ajánlatot. Vártam arra a bandára, ahol végre azt csinálhatom, ami igazán tetszik. Zsolttal már hosszabb ideje ismertük egymást, örömmel mondtam igent az invitálásra. Nem is bántam meg.

Ejtsünk néhány szót a többiekről is. Hetényi Pál igen képzett hangú énekes, meglepő, hogy eddig nem került felszínre. Egyébként korábban Gyöngyösön együtt zenélt Vámossal. Szappanos György dzsessz-zenekarokban játszott, a rockszakmában még nem ismert a neve. Nos, ez a Marathon.

Mire ez a cikk megjelenik, már sokan fogják ismerni a nevünket. László Ferenc és felesége, egy kft. vezetői jóvoltából hatalmas reklámkampánnyal kívánjuk bevezetni a lemezt. Nekik köszönhető, hogy hamarosan Spanyolországban turnézhatunk. Ebből az alkalomból kint megjelenik a lemez angol nyelvű változata. Maga a zenekar egyébként nem divatból, nem pénzért jött létre, egyszerűen csak szeretnénk örömteli pillanatokat szerezni az embereknek és magunknak.

Így legyen. Azért érdemes még meghallgatni Horváth Attilát, már csak tapasztaltsága okán is. Elvégre ő jó néhány zenekar indulásánál volt ott.

– Egy általam sosem látott fiatal keresett fel, kezében egy feldúdolt demokazettával, hogy írnék-e rá szöveget. Ilyenkor rendszerint szkeptikus vagyok, de azért meghallgattam az anyagot. Amely meglepően jó, újszerű és érdekes volt. Készítettünk két nótát, majd elindult az ügy a maga útján. Élvezetes volt a munka, a zene pont olyan hangulatokat idézett fel, amikre szeretek írni. Ráadásul szabadon dolgozhattam, mert ez a fajta muzsika nem gondolkozik szöveg-klisékben. Hogy mi az érzésem? Be fog jönni. Fiatalos, mégis érett, ötletgazdag és kimunkált a zene. A produktum alapján be kell jönnie. Igaz, a mai világban maga a produkció már nem döntő tényezője a sikernek. Azért én bízom a dologban.

Maróthy György

Zacskó mesteri húrtiprása    

Négyezer-kettőszáztizennégy. Még leírni, kimondani, kiolvasni is sok. Pontosan ennyi nap telt el azóta, hogy „öt ember, aki tisztán rockzenét játszik”, nem lépett együtt a világot jelentő deszkákra.
Tizenegy év után, 1992. december 17-én megtört a jég. A Piramis teljes életnagyságban született újjá a Budapest Sportcsarnok színpadán. És eljött az ünnepre Sebők János „bamba nemzedéke” is, hogy együtt üvölthesse a hetvenes évek második felének szívhez szóló dalait.
Micsoda karácsony utáni ünnep! Soha nem látott tömeg a BS előtt és a BS-ben. Hangszórók bömbölnek, hogy megóvják a hömpölygő tömeget a felesleges lökdösődéstől. Rögtön a bejáratnál egy őrületes meglepetés! Birkás Attila Piramis-sztorija.
Nekünk nem lehetett volna nem látni a színpad és szerelem ördögét újra kigördülni a kifutóra! Nem lehetett volna nem hallani Zacskó mesteri húrtiprását, Pinyó elegáns, de dögös dobolását, Gallai simogatóan 1ágy hangját vagy Som mozdonyerősségű basszusozását. Nekünk mindez életünk, kamaszkorunk része volt. Általuk szívtuk magunkba a zenét, és Kölyök torkából törtek fel életünk legszebb mondatai, az ezerszer áldott Horváth Attila szövegei.
És most újra előttünk az ötszögű Piramis. Kit érdekel ebben az áhítatban, hogy Alex, alias Kölyök vagy Révész Sándor most éppen a Kozmosz része?! Hallod, újra nekünk énekel! Ki akarta ezen az estén észrevenni, hogy az a felső C már nem a régi?! Kiénekeltük helyette is. Gyertyákat gyújtottunk, két és fél óra erejéig újra őszintén akartunk élni, mert újra átéreztük, és talán el is hittük, hogy szabadnak születtünk.
Kóbor angyalokként jártuk a koncerteket azóta, de az igazit, a hozzánk szólót talán csak tegnapelőtt találtuk meg. A Dal most újra eljutott mindenkihez, aki vasárnap velünk énekelt a BS-ben.
Négyezer-kettőszáztizennégy. Megtört a jég. A Piramis angyala újra felszállt a magasba  

Thurzai Zsöni

Barangolások Charlieval  

EMLÉK 1.  

 És az igazgató úr a gimnáziumban azt mondta a diákparlamenten, hogy amíg ő itt az igazgató, többet ilyen Generál vagy hogyishívják, itt föl nem lép. Nem Charlieval vagy Tibusszal volt baja, bár sejtem, nem az ő világa lehetett a Zenegép, a Yeti, a hegyi ember, meg a Könnyű álmot hozzon az éj, hanem a hívatlan rajongókkal, akik gólyabáli Generál-koncert ürügyén rohamozták meg a József Attila Gimnázium épületét. Ha jól rémlik, szertelen bejuthatnékjuknak nem szabott határt sem a kínai, sem a spanyol etikett. Tudtak valamit. A buli maga volt az ájulat. Mámor a köbön. Úgy leizzadtunk az első négy sorban, mintha az egész éves szauna-bérletet egy húzásra használtuk volna föl. Póta Andris a kivilágított Ludvig-üvegdobok mögött… Novai akkoriban még nagyon basszusgitározott. Várkonyi Mátyás a billentyűk bástyái mögött. Tátrai az Ikaruszban cafatokra szaggatta a Tavaszi szél vizet árasztot és a Himnuszt. Charlie pedig már akkoriban is mindent tudott. Miszter Smirglitorok visszakézből leradírozta az összes akkori magyar hangszálherceget. 1978-at mutatott a naptár.  

EMLÉK 2.  

A Folytassa Charlie következő epizódjáig cirka egy évtizedet kellett várni. Akkor aztán lett Tátrai Band, buli a gimnázium tőszomszédságában a KEK-en, és akkorra már tudható volt, mi fán terem Joe Cocker, csak az a tajtrészeg skandináv gitáros nem kellett volna, aki azt kiabálta a mikrofonba, hogy Horváth úr jobb, mint Lee Van Roth. Ekkortájt pedzegette először négyszemközt sok vörösbor után Horváth Attila, hogy kéne végre egy igazi blues-lemezt írni Charlie-nak, aki szigorúan monoton pendlizett a Pannónia Expressz skandináv állomásai és Budapest között.  

EMLÉK 3.  

Sült hal voltam – morogta Charlie a diktafonba a Zserbó teraszán, amikor arról kérdeztem, miért nem ugrott fejest a nemzetközi karrierrel kecsegtető ajánlat mélyvizébe világkóborló vendéglátózása közepette. Nem mondta, én sem mondtam, de erősen bizakodtunk: ő lehet az, aki hazavágja a nagy magyar melegház satnya gerberáit. Elkélt már némi nemesebb nedű az össznépi limonádé-dömping idején.  

EMLÉK 4.  

1994 – Eurowoodstock. Másnapos délután. Színpadon a Charlie Band. Előtte meg nagyon sok ezren. Világítás egyenlő zéró, mínusz nulla. Nagy meccs. A Hajógyári-szigeten csak lekésni lehetett valamiről, valami kedvéért. És lőn. A nagyérdemű letrillázta, végigtáncolta Charlie-ékat. Lerch úr rendesen bepörgött billentyűi mögött. Pedig még egy röpke áramszünet is bekavart, ha jól emlékszem. A rock and roll arisztokrácia büfésátrában valami kérdést esetlenkedtem Horváth Attilának, hogy na azért ez így korrekt, nem? Válasz nem jött, de aznap nagyon belehúztunk az éjszakába.  

EMLÉK 5.  

És most itt a Mindenki valakié, amelyet már megjelenése előtt 44 ezer példányban rendeltek meg a kereskedők. Rózsa lstván, a Charlie-hadművelet vezérkari ezredese vigyorog a róla elnevezett lemezcég budai irodájában, és miközben Charlie a dedikáláshoz használandó filctollal vív külön csatát, azt mondja: azért az nem semmi, hogy végre igazi zene tanyáz a slágerlista élén. Hümmögök. Mondani nincs mit. Inkább áthúzok a szemközti ánglius kocsmába, és örömömben bevágok egy pohár barna sert; hozzá egy gigantikus Chatoubriant közepesen átsütve. A hangfalakból Charlie hirdeti az igét:

Vidékre költözöm / A kertem öntözöm /  Már semmi nem ér el / Amihez nincs közöm!

Na ja. Hát ez csak természetes, nem?  

Hetesi Péter Pál    

Lett pénz!  

„Remélem, Friderika nem nyeri meg a dublini Eurovíziós Dalfesztivált, mert akkor jövőre nekünk kell megrendezni!” – mondta tavaly a Magyar Televízió egyik illetékese. Nos, Friderika akkor „csupán” a negyedik lett, bizonyítva, hogy a magyar könnyűzenének igenis helye van a nemzetközi palettán. S a legfontosabb, kivívta, hogy hazánk idén is indulhasson ezen a rangos versengésen. Horváth Attila „illetékes” szövegíróval erről beszélgettünk.  

Az év elején több szerzőgárdát is felkért a televízió szórakoztató osztálya, írjanak nótát az idei fesztiválra. A szakmai zsűri úgy döntött, hogy a Balázs FecóvaI közösen komponált dalunk képviselje hazánkat Dublinban. Azt is eldöntötték, hogy a fiatal, tehetséges Szigeti Csaba énekli majd a számot. A gondok csak ezután kezdődtek: a nevezésre, a közvetítésre nagy nehezen összekaparta a pénzt a tévé. Ám arra már nem telt, hogy az előadón kívül a szokásos – karmesterből, tolmácsból és szerzőkből álló – stáb is kiutazhasson. A szórakoztató osztály így is erején felül nyúlt a zsebébe. Amikor Horváth Ádám elnökhöz akartunk fordulni, hogy segítsen, már a titkárságán elakadtunk.

Mennyi pénzről volt szó?

Ötszázezer forintról, amely nevetséges összeg az ország külföldi megítélésénél. A fesztivált a fél világ élő adásban látja, s amíg a többi asztalnál sokfős delegációk drukkolnak, a magyar csapat helyén egyedül Csaba árválkodna, értetlenül, hiszen nem beszél angolul! Elég érdekesen zajlanának a zenekari és kamerapróbák, valamint a sajtótájékoztatók. Arról nem beszélve, Csa-bának komoly szemproblémája van, alig lát valamit.

Próbáltak máshonnan pénzt szerezni?

Az utóbbi hetekben csak ezzel foglalkoztunk. Az utolsó pillanatban a Zsaru Magazint és a Creation Vargas férfidivatáru céget sikerült megnyernünk.

Mi történt volna, ha netán nem jön össze a pénz?

Botrány. Az említett okok miatt szinte képtelenség, hogy az énekes egyedül utazzon Dublinba. Ha viszont visszalépünk a szerepléstől, akkor a szabályok szerint három évre megvonják tőlünk a részvételi lehetőséget, de szerencsére nem így történt, holnap utazik a stáb.  

sss

ÚJ NÉV EGY RÉGI HÁZ FALÁN  

Május 13-án, szombaton a fél világ ott ül majd a televízió képernyője előtt, hogy élő, egyenes adásban láthassa és hallhassa a 40. Eurovíziós dalfesztivál eseményeit. Minket, magyarokat, Szigeti Csaba képvisel, mégpedig Horváth Attila és Balázs Fecó kifejezetten erre az alkalomra írt szerzeményével, a lírai hangvételű „Új név egy régi ház falán” című dallal. Nekünk, magyar zsaruknak kiváltképpen izgalmas lesz az a szombati éjszaka: hogy, hogy nem, a Magyar Televízió csak az előadó utazását tudta finanszírozni, Malek Miklós karmesternek, Horváth Attilának és Balázs Fecónak országhatárokon átnyúló rendőrségi összefogással lapunk, a Zsaru magazin szerzett szállást és repülőjegyet. Így aztán sokszorosan érdekeltek vagyunk a sikeres szereplésben… Magyar előadó első ízben tavaly vehetett részt ezen a rangos könnyűzenei eseményen, s Bayer Friderika rögtön a negyedik helyet szerezte meg! És most?
Bízunk benne, hogy az Ír Nemzeti Gárda vendégházában kényelmesek az ágyak, és Malek Miklós frissen, kipihenten dirigálhatja a fesztivál nagyzenekarát. Ami a csaknem negyedszázada együtt alkotó szerzőpáros versenydalát illeti, a magunk részéről nyugodtak vagyunk. A kompozíció első hallásra ott marad az ember fülében, akárcsak a többi Balázs Fecó és Horváth Attila-szerzemény: mint a Homok a szélben, a Kevés voltam neked, a Kölykök a hátsó udvarból, a Csönd éve vagy az Évszakok…
Elutazás előtt természetesen megkérdeztük őket, milyen érzésekkel készülnek a nemzetközi megmérettetésre.

Ez a dal is ugyanolyan nehezen született, mint a többi – mondta az év szövegírója, Horváth Attila. – Akinek megmutattuk, annak tetszett, első hallásra mindenki megjegyezte a refrént. A többi az adott pillanatokon múlik. Elsők, de utolsók is lehetünk.

Úgy hiszem, akik szeretik a korábbi számainkat, azoknak ez a versenydal is tetszeni fog – mondta Balázs Fecó. A többi már a közönségen múlik.

Nem akármekkora felelősség a tavalyi magyar siker után felmenni a színpadra – mondta Szigeti Csaba, aki az 1992-ben megrendezett egri táncdal-fesztiválon tette le a névjegyét. – Horváth Attila ajánlott Balázs Fecónak, és ő beleegyezett, hogy én adjam elő a dalt. Szeretném, ha nem okoznék csalódást.
Nem marad más hátra, mint szombaton este odaülni a televízió képernyője elé, és nagyon, nagyon drukkolni. Rajtunk, magyar zsarukon biztosan nem fog múlni…

Fábián L. Gyula

Negyven lemez
Beesik a koncertre
Meglepik a szövegírót  

Horváth Attila szövegíró Charlie állandó szerzőinek egyike. Vajon neki köszönhetően lesz-e valamilyen meglepetésben része a közönségnek a Budapest Sportcsarnokban a december 28-i koncerten?

Számomra lesz néhány szám meglepetés. Annak idején, kezdő szövegíró koromban ugyanis a Taurus zenekar mellett írtam néhány számot egy Olympia nevű formációnak is. Nyilván sokan nem emlékeznek rá, hogy ez Charlie saját zenekara volt, a hatvanas évek legvégén. Erről az öt-hat számról soha semmilyen hivatalos felvétel nem készült, én már nem is emlékszem a címükre, de azért ha hallanám őket, rájuk ismernék. Állítólag ezek is elhangzanak majd a koncerten.

A huszonöt éves pályafutása alatt rengeteg szöveget irt. Készített valaha is mérleget?

Nem szeretem az ilyesmit. Sőt kifejezetten zavar, ha valaki számokkal dobálózik. Nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség. De ha mégis számvetést kell csinálnom, akkor azt mondom, hogy úgy negyven nagylemezen dolgoztam eddig, s ezek jó részén az összes szöveget én írtam.

Kedvence a Charlie-nóták közül?

Az első lemezéről a Ha mégis jön a Rolling Stones, a másodikról pedig a Szökevény. Általában nem a nagy slágereket szeretem a legjobban.

Nyilván 28-ári ön is szinte lép…

Valószínűleg épp hogy be fogok esni a koncertre. mert aznap érkezem Münchenből. Balázs Fecó ugyanis kint játszik egy hónapig, s muszáj őt meglátogatnom.  

karizs

Exkluzív interjú
Nekem a rock az életem  

Horváth Attila, a Huszka-díjas dalszövegíró olyan együtteseket, előadókat segített már, mint a Piramis, a Korál, a Bojtorján vagy legutóbb Horváth Charlie. Lakásán beszélgettünk vele.  

A pályaválasztási tanácsadókban nem találunk ilyen szakmát, mint dalszövegíró.

A hatályos pénzügyi jogszabályokat fellapozván sláger-szerző kisiparos néven találtam meg magam, szóval van ilyen szakma, csak ezt nem tanítják sehol. Ahhoz, hogy bárki is dalszöveget írjon, el kell töltsön a szakmában néhány évet.

Először a Balázs Fecó- és Radics Béla-féleTaurusnak írtál szöveget, akik eIsőként játszottak kemény rockot hazánkban. Úgy tűnik, ez meghatározta némileg a sorsodat, hisz főleg rockbandáknak írtál ezután.

Nem a Taurus determinált engem, hanem én determináltam a Taurust. Egyébként együtt tervezgettük ezt a csapatot Radicsékkal. Ez volt az ízlés- és érzésvilágom, ez az én közegem. Á Creamtől és Hendrixtől kaptam a legnagyobb löketet, ami egy életre szóló elkötelezettséget jelentett a rockzene felé.

A Piramis első lemezein nem volt feltüntetve a neved, pedig te írtad a szövegeket. Miért?

Nem szeretnék erről beszélni, nem akarok lassan húsz évvel ezelőtti sebeket feltépni.

Érzel-e minőségbeli határt a dalszöveg és a vers között?

Törekedni kell arra, hogy az ember olyan dalszövegeket írjon, amelyek zene nélkül is megállják a helyüket. Nem hiszem, hogy érdemes élesen határt vonni, viszont az kifejezetten idegesít, ha valaki azt mondja a dalszövegéről, hogy vers

De nemcsak a kemény rock nyelvét fogalmaztad meg…

A Bojtorjánnal kitaláltam, hogyan is kell magyarul countryt csinálni. Színészlemezek közül Kern Andrásé volt az első, amire nem kellett címkét tenni, önmagában is megállta a helyét.

Van olyan zene, amire nem vagy hajlandó szöveget írni?

Csak olyat vállalok el, ami közel áll hozzám. Ez az egyetlen mércém, amit a felkéréseknél figyelembe veszek

Általában a dalszövegírók költői ambícióval indultak…

Én is költőnek indultam, sokat publikáltam a Magyar Ifjúságban, Ifjúsági Magazinban, és Kossuth-díjas költő akartam lenni. Aztán egyszer csak elkezdett iszonyatos módon hatni rám a rockzene, és rájöttem arra, hogy ha kötetben jelennék meg, akkor 500 ember olvassa el. És különben is, nekem a rock az életem.  

Poós Zoltán